„Másnap történt, hogy amikor betért a házába pihenni, Istennek egy gonosz lelke rátört Saulra. Dávid pengette a hárfát, mint máskor, Saulnak azonban lándzsa volt a kezében. Saul meglendítette a lándzsáját, és azt mondta magában: „Odaszegezem Dávidot a falhoz.” De Dávid kétszer is kitért előle. Saul félt Dávidtól, mert vele volt az Úr, Saultól azonban elfordult. Saul ezért eltávolította a környezetéből. Megtette egy ezer emberből álló csapat parancsnokává, ő vonult ki a nép élén. Dávidnak minden vállalkozása sikerrel járt, mert vele volt az Úr. Amikor Saul látta, hogy mennyi sikert ér el, félni kezdett tőle.” (1Sám18)
 
Northrop Frye, a nagy kanadai irodalmár és bibliakutató képes gondosan szétválasztani a Biblia irodalmi, mitológiai és vallási rétegeit. Bevallom, én ezt soha nem teszem. (És már nem is vagyok abban biztos, hogy ezeket a rétegeket szét lehet választani.) Az én megrendülésem sokszor esztétikai természetű. Meglehet, ezért szeretem leginkább a talán legregényszerűbb ószövetségi szöveget, Sámuel I. könyvét.
 
Vajon csak a regényszerűsége miatt szeretem? Saul el akarja pusztítani Dávidot, de az Úr felkentjéhez nem érhet hozzá. Megpróbálja hát kiborítani, megőrjíteni, öngyilkosságba kergetni. Saul, a „gonosz lélek” és szadisztikus képzelgések által gyötört király érzi, hogy Dávid a trónjára tör, rettegi és gyűlöli – miközben mérhetetlenül vonzódik is hozzá. Melyikük győz majd? Ez persze roppant regényszerű téma – miközben Saul tragikus „átkozottsága” (hogy képtelen Istent maga felé fordítani) egyáltalán nem illik a gondviseléshez és a Bibliához. Talán ezért bukkan fel egy másik Saul, egy bizonyos Saulus az Apostolok cselekedeteiben. Neki sikerül tökéletesen megváltoznia, Saulusból Paulusszá válnia, és Isten oldalára állnia.
 
(De az már az Újszövetség. Más hősök, más idők.)
 
Engem nemcsak a főhős, a tragikus alaphelyzet nyűgöz, hanem az a drámai minimalizmus, ahogy a narrátor elmeséli az eseményeket. Mit szólt egy patriarchális társadalom ahhoz, hogy királyuk nem szép rabszolgalányok, hanem ifjú katonák lantjátékában gyönyörködik? Fogalmunk sincs. És miért dárdával a kézben gyönyörködik Saul Dávid énekében? Ez volt a zenehallgatás szokásos módja Izraelben? Vagy Saul csak ki akarja élvezni, hogy milyen védtelen a vele szemben ülő, hangszerét pengető fiú? És honnan a vágy, hogy Dávidot felnyársalja...?
 
Megannyi kérdés. De a narrátor nem magyaráz nekünk semmit.
 
 
Rembrandt van Rijn: Dávid és Saul
 
Ha pusztán a történetet és a kompozíciót vizsgáljuk, nehéz eldönteni, mi a Biblia homoszexualitással kapcsolatos „álláspontja”. Ilyen szenvedélyek (a történetek szintjén) csak Saul „elátkozott” családjában bukkannak fel – ám ezek az érzelmek mind az Ószövetség szupersztárjára, Isten választottjára, Jézus Krisztus ősére, az ifjú Dávidra irányulnak. (Most akkor „trendi” vagy „nem trendi” a Biblia? Nehéz állást foglalni…) Dávidba egyszerűen mindenki szerelmes. Azok is, akik gyűlölik. Azok is, akik tudják, hogy Dávid fogja őket elpusztítani.
 
Dávid vonzereje számomra izgalmasabb kérdés, mint egyes szereplők szexuális orientációja. Sok jóképű fiú van az Ószövetségben, de Dávid az, aki a már-már halálos, ellenállhatatlan, varázslatos vonzerejével mindenkit megsebez(het). Hogy lehet képes erre? Ne feledjük, Dávid nemcsak jó katona, hanem költő is, akinek az éneke szinte varázserővel bír… És a zsoltárok, ugye. Hogy az mennyire komoly és tiszteletreméltó dolog!… De maga a történet mégiscsak elviselhetetlen összefüggéseket tár fel költészet, erotika és a hatalomvágy között.
 
A nagy Northrop Frye szépen megérteti velünk, hogy Saul, az „átkozott király” hogyan lehetett a reneszánsz és romantikus tragédiaszerzők kedvence. A kanadai irodalomtudós úgy véli, hogy az ószövetségi Saul a Macbeth egyik legfontosabb előképe. Ha ez igaz, akkor meg kell jegyeznünk, hogy Shakespeare meglehetősen heroikussá növeszti az „átkozott király” alakját. Az ő hőse sokkal nyíltabb és bátrabb, mint a számtalan titkos szenvedéllyel és szorongással megvert bibliai Saul király. Bár a szexuális kiszolgáltatottság Macbethre is jellemző – bár neki jellemzően a nők a gyengéi: az őt gyilkosságra buzdító Lady Macbeth és a nevezetes, neki fényes jövőt jósoló boszorkányok. (A boszorkány-motívum amúgy az Ószövetségben is előkerül: Saul az endori halottlátót tiszteli meg a látogatásával.) Ám egy reneszánsz drámaíró nem sokat tud kezdeni a bibliai nyelv drámai szűkszavúságával. Ezt majd csak a XX. század fedezi fel és értékeli.
(Sokan a Biblia ihletettségének a bizonyítékát látják abban, hogy mennyire sokféle – az adott korban ismeretlen – irodalmi hagyományt variál. Én is hajlok erre az álláspontra. Ha elolvassuk a nagycsütörtök eseményeit, Péter rettenetes megingását és bűnbánatát, akkor azt kell gondolnunk, a Szentlélek a földi halandóknál 1900 évvel előbb olvasta Dosztojevszkijt.)
 
A Biblia sok mindent homályban hagy.
 
Pontosan ismerjük a százötven zsoltár szövegét, melyet Dávid az utókorra hagyott, vagy amelyeket a hagyomány neki tulajdonított. De melyek voltak azok a varázslatos énekek, melyekkel Dávid zsenge ifjúként a „gonosz lélek” által gyötört, bevallatlan vágyaktól megsebzett, féltékenységtől, szerelemtől és gyűlölettől fuldokló királyt próbálta gyógyítani?
 
Nem tudjuk.