A magyar elbeszélő költemények, eposzforgácsok, kisepikai művek, Vörösmarty és Petőfi ifjúkori remekei közvetlenül nyilván nem hatottak a XX. századi fantasykre. A magyar fantasy-szerzők angolszász mintákból inspirálódtak, inspirálódnak, a Délsziget, A rom, a János vitéz kevés kivételtől eltekintve (pl. Csurgó Csaba: Kukoricza) többnyire avíttas kultúrjavakként élnek a mai szerzők emlékezetében. De a XX. századi zsánerműfajok és magyar verses, romantikus elbeszélések közötti párhuzamok felfedése talán megkönnyíti, hogy friss pillantást vessünk ezekre az „avítt” művekre – hogy számba vegyük, tudunk-e még ezzel a hagyománnyal valamit kezdeni.
Többen is felvetették, hogy Vörösmarty korai remekei, A rom, a Magyarvár és a Délsziget csak amolyan „eposzmorzsák”, egy el nem készült, hatalmas őstörténeti eposz töredékei. Kérdés, hogy a Vörösmarty-féle romantikus eposz, egyáltalán a költői „világteremtés” gesztusa, mely nyelvileg, filozófiailag, mitológiailag is meg akarja megújítani a vergiliusi modellt1, nem rokonítható-e a mai zsánerműfajokkal (akár a fantasy-vel)? Vörösmarty nem volt különösebben teoretikus hajlamú szerző, ifjúkori kísérleteit a kritikusok többnyire csak amolyan előtanulmánynak tekintették a Csongor és Tündéhez vagy a kései művekhez, így aztán ezeknek a romantikus töredékeknek is kevesebb figyelmet szenteltek.
Pedig ezek az ”eposzmorzsák” minden őstörténeti, nemzeti vonatkozásuk ellenére tipikus romantikus boldogságkereső művek, hőseik, Hadadúr, az „ifjú kalandor” és a többiek a személyes és közösségi sors determináltságával, a szerelmi boldogság elvesztésével, a kozmikus világrenddel és mindenekelőtt a „haladékony idővel” küzdenek. De nem értelmezhetjük ezeket kizárólag boldogságkereső művekként. A sivatagban álmodó, Romisten ajándékát elfogadó (a Tragédia-beli Ádám előképének is tekinthető) „ifjú kalandor”, az amolyan pogány Ádámként egy trópusi (!) szigeten nevelkedő Hadadúr mind a magyar őstörténetből lépnek elénk. És ne feledkezzünk meg arról, hogy az ebben a korszakban született, leginkább „kékvirágosnak” tartott boldogságkereső dráma, a Csongor és Tünde is „a pogány kúnok idején” játszódik.
Vörösmarty romantikus fantáziája, múltszemlélete, látomásrendszere – mondhatni – etimológiai ihletésű. Tulajdon- és helynevek, a nevekben, nem pedig a történetekben rejtőző mágikus erő gyújtja fel a fantáziáját, hasonlóan kortársához, az őt megihlető romantikus történészhez, Horvát Istvánhoz, akinek munkamódszeréről jegyezte meg Toldy Ferenc az Irodalmi arcképekben: „Módszere a népneveknek hang, és ahol van, jelentésök szerint egyeztetése, csoportozásai; s így sikerül neki az ionokat, pelasgusokat, cimeriusokat, a titánokat, a filiszteusokat és sabinusokat, a maurusokat és aethiopsok, az argívok és quirytesek, az oscusok és samnítek, gepidák és charasmiusok, az athenaeiek és curetesek, az illírek és amorrhaeusok és száz meg száz népeket és népneveket magyarokká tenni; így sikerül kimutatni azon birodalmakat, miket őseink Kisázsiában és Afrikában, Görög- és Olaszországban alkottak; sőt Luzitánia és Andalúzia is csak úz országok, Murcia pedig egyenesen Magyarország; Karthágó magyar város, és Jeruzsálem mi egyéb, mint Sólyomvár? (85-86.)
De ami Horvátnál – ma már – mulatságosnak tűnő magyarkodás, az Vörösmartynál kozmikus távlatú boldogság- és igazságkeresés, a „haladékony idővel” való romantikus szembenézés. Szerzőnk valamiféle egyetemes mitológiát próbált a magyar őstörténet mellé (köré) kreálni, és itt most nemcsak a rengeteg bibliai utalásra vagy tündérhagyományra gondolhatunk, hanem a tér sajátos átalakítására, a mitológiai allúziók tömkelegére, köztük A romban felbukkanó, a rom-lást, pusztulást sokértelművé tevő Sivára is. Az őstörténet mintha valami kozmikus távlatosságot jelentene Vörömartynál. A közös emberi múltat. Egyfajta menekülést a szűkösnek érzett jelenből.
A középkorban hasonló volt a funkciója az egyetemes lovagság (ily módon tulajdonképpen nem létező entitás) történetét bemutató Artúr-mondakörnek.
Caspar David Friedrich: Az Elderna kolostor romjai Greifswaldnál
Nincsenek őstörténeti allúziók, pártusok, perzsák, hunok és mitológiai utalások Petőfi János vitézében. A romantikus fantáziát felgyújtó „csodanevekhez” (Szűdeli, Hadadúr, Orod, Dalma, Igar) képest meglehetősen parasztos, „együgyű” neveket viselnek a mű főhősei: Jancsi és Iluska. Igen hangsúlyos a szereplők társadalmi számkivetettsége, a főhős választott (?) halálba torkolló, egzisztenciálisan egyre kilátástalanabb útkeresése. A János vitéz tulajdonképp egy fordított karriertörténet, a tehetséges és ambiciózus vidéki fiú, Jancsi csak Tündérországban, a halált már-már önként elfogadva („s beveté a rózsát a tónak habjába; Nem sok híja volt, hogy ő is ment utána” – 38. ének) találja meg a boldogságot és a kiteljesedést.
Ám ez a Vörösmarty fantasztikus tobzódásaihoz képest oly minimalistának tűnő költői nyelv, a hangsúlyosan parasztos környezet, az oly egyszerű, mindennapinak látszó nevek nem fedik el, hogy a középkor egyik kedves meséjével, számtalanszor ismételt vándormotívumával, a lovag és a tündérlány történetével van dolgunk. Jancsi szerzett neve a „vitéz” (chevalier), a boszorkány-mostohával rokonságot tartó, „rózsaként” tovább élő Iluska neve mögött felcsillan a tündér (Tündér Ilona). A szerelem egy patakparton kezdődik, és egy másik víz partján, Tündérországban teljesedik be. A legnagyobb győzelmeit Jancsi a par excellence „lovagregény-oszágban”, a francia király földjén aratja – mint egy középkori lovaghoz illik, a mohamedánok, a „hitetlenek” ellen. Az elbeszélés feszültségét a végletekig fokozza, hogy nem egy lovag, hanem Jancsi, egy szegény árva parasztfiú kalandjairól olvasunk, hogy az „élet útján” nemcsak sárkányokkal, lefátyolozott hölgyekkel, varázslókkal, hanem a vidéki Magyarország konok könyörtelenségével és jellegzetes típusaival is találkozunk.
Egészen különös az utazás és a távolság szerepe ezekben a verses elbeszélésekben – oly költők tollából, akik amúgy soha nem látták a saját szemükkel a tengert, nem jártak külföldön, idegenség-tapasztalataikat mindig a saját fantáziájukból merítették. Számos Vörösmarty-mű címe helynév (a fent említettek közül Magyarvár, Délsziget), mintha az elbeszélés tulajdonképpen egy tulajdonnévhez fűzött kommentár, egy mitikus-fantasztikus hely, sziget vagy várrom megfejtése lenne. (Hogy az etimológia milyen mértékben tágította ki a fiatal Vörösmarty képzeletének határait, erről már esett szó.) Ezek a Vörösmarty-tájak a sivatag, a tenger, a rengeteg, a hegyek nem tipikusan magyar helyszínek. A távolság, az „ismeretlen” mitikus birtokbavételét látjuk Petőfi fantasztikus huszárkalandjaiban is. Petőfi egyik káprázatos ötlete, hogy a huszárok által bejárt „mindenség” ugyan mindvégig meghitten otthonos, ennek ellenére nem egyeztethető össze a mi „külfölddel” kapcsolatos elvárásainkkal vagy ismereteinkkel: Tatárország és Taljánország határos, Taljánországban, „a rozmarínfaerdők sötét árnyékában” rettentő hideg van stb. Ez a mesés felfordulás, leheletkönnyű abszurd könnyen próbára tesz minket: amit tudunk, jól tudjuk-e – mi az a haza, s vajon otthon vagyunk-e benne. A csodás tájak ily módon is kitágíthatják az olvasó horizontját és emellett persze egy nemzeti irodalom határait is.
Vörösmarty kedvelt ifjúkori tájai amolyan „végvidékek”, szigetek, sivatagok, rettentő erdők; a hegyek és a folyók, a tenger és a szárazföld találkozási pontjai – metafizikus határhely(zet)ek. A név sugalmaz egyfajta tájat, a táj pedig valamilyen emberi drámát vagy metafizikus összecsapást. A tájban kóborló utazó nem is sejti, hogy lassan-lassan különféle szellemlények martaléka lesz, beteljesedik rajta valamiféle végzet, sorsdöntő választásra kényszerül stb. Vagyis sejteni talán sejti, a fiatal Vörösmarty a metafizikus borzongás (igen, a romantikus horror) egyik nagy költője is. Az elhagyott táj többnyire felkészít valami rettenetre:
„Hol Siva végetlen fövenyében lankadoz a nap,
S csendes Araltónak zaj nélkül nyugszanak árjai,
Félre világ robogásaitól, egy puszta lak ormán
Két isten harcolt elszántan régi haragból…” (A rom)
A tér mindig metafizikus állapotjelölő, de soha nem „időtlen”, inkább amolyan természetté, metafizikus színpaddá lett emberi-isteni történelem. Puszta lak. Elhagyott, de a költészet révén láthatóvá tett, nagyon is valóságos múlt.
A XXI. század elején is ezeken a tájakon botorkálunk.
----
1 Az ifjú kalandor álmai A romban mintha bejárnák az antik eszménytől a romantikus hősiességig vezető utat