Lapunknak igazán különleges kapcsolata van Bánki Évával, a nagyszerű íróval, hiszen oroszlánrészt vállalt a Szófa elindításában. Születésnapjának örömére úgy döntöttünk, szerkesztőségünk tagjai egyenként köszöntik őt.
Kezdjük is főszerkesztőnkkel, Mohácsi Árpáddal, aki egyes szám második személyben írta köszöntőjét:
Kedves Éva!
Szeretem benned a tüzet, ahogyan beszélni tudsz irodalomról, versekről, történelemről. Szeretek veled vitatkozni a Zabhegyezőről, a Thurzókról, az arany és az ezüst szétválasztásának a problémájáról, a katedrálisok ördögeiről, Gellért püspök fondorlatos fondorkodásairól, arról a tényről, hogy miért haltak meg tömegével a háború után a látszólag makkegészséges katonák... Vannak erős mondataid, amelyek szó szerint belém vésődtek. Imádom, hogy nem kell veled fecsegni, nincsenek hétköznapi témák, nyugodtan koncentrálhatunk az úgymond fontos dolgokra. Ilyen fontos dolog volt a Szófa kitalálása is, amelynek a születésénél ott bábáskodtál, és amely nélküled ma nem lenne ugyanaz. Isten éltessen!
Hacsek Zsófia személyes olvasmányélményt idéz föl, megmutatva, hogyan hatnak Éva írásai egy olvasójukra.
Év eleje, hideg, kabátos idő. Felcammogok a lépcsőn, kényelmesen elhelyezkedem az emeletes busz egyik első ülésén, kinyitom az Apjalánya című könyvet, és hagyom, hogy elárasszon a világ a maga teljességében. Miközben Coventry házai és parkjai suhannak el mellettem, én visszakerülök egy letűnt rendszer, sőt, egy letűnt évszázad Zala megyéjébe, követem a szerzővel együtt egy édesapa árnyékát, akit már csak emlékekből és érzésekből lehet összerakni - de össze kell rakni, mert őbenne rejlenek a válaszok a jelen kérdéseire, a krízisekkel, a betegséggel zajló keserű küzdelem kontextusában. Döccen a busz, felkanyarodik a főútra, én pedig nyomom a gombot, hónom alá csapom a könyvet, le kell szállni - és valahogy így teljes számomra ez az egész kép, a suhanás, a magaslati perspektíva, és az elbeszélő átfogó tekintete, éles, őszinte mondatai; egy olyan hang, amihez elengedhetetlen, de legalábbis erősen ajánlott hatvanévesnek lenni. Köszönöm a sorsnak, hogy Bánki Éva hatvanéves lehet, hogy ilyeneket írhat nekünk, és hogy örökké beleivódhatott számomra Coventry hármas számú buszának üléseibe, ablakaiba, és az ablakon túli, elsuhanván összemosódó világba.
Szalay Gergely is megragadja köszöntőjében a csalóka életkor hamisítását, emlékeztetve, mennyire friss szellemileg az ünnepelt.
Az irodalom nyilvánvalóan fiatalít, vagy legalábbis fiatalon tart. Itt is valami tévedés lesz, kizárt, hogy Bánki Éva a valaha oly fontos mérföldkőnek számító hatvanat érje el (ennyi idősen valamikor nyugdíjba mentek az emberek). Harminc lesz az, elcsúszott az illetékes ujja a klaviatúrán. Az legalábbis biztos, hogy Évában több lendület és energia van, mint bennem, aki még nem töltöttem be a negyvenhatot. Ilyen végtelen mennyiségű temperamentum nem fér ennyi idős emberbe. És akkor még nem láttam tanítani, tehetséggondozni, kutatni - csak ismerni van valamennyire szerencsém (tényleg, szerencsémnek tartom). Remélem, ez még jó sokáig kitart, mert kimondottan kíváncsi vagyok, milyen lesz, amikor megnő. Bis hundertzwanzig! Minimum.
Enesey Diána nemcsak az írót, költőt és irodalomtörténészt, de a tanárt is köszönti.
Bánki Éva kiváló író és költő, ez nem is kérdés, de legalább ennyire kiemelkedő tanárként, mentorként is. Így most a személyes szálakkal kezdem. 2020 tavaszán, a Károli Gáspár Református Egyetem kreatív írás minorján, egy műfordítás kurzuson találkoztam először Évával és az ő különleges, lehengerlő előadásmódjával. Olyan érdekesen mesélt, olyan értelmezési rétegeket villantott fel, hogy lehetetlen volt nem odafigyelni. A hatalmas tudás és az előadásmód mellett az teszi Bánki Évát igazi tanáregyéniséggé, hogy valóban figyel a hallgatókra, motiválja, ösztönzi őket. Ha nem találkozunk, valószínűleg sosem kezdek el lírafordítással foglalkozni. Viszont 2020 óta, kisebb-nagyobb kihagyásokkal, Éva biztatására, a versfordítás az életem részévé vált. Azt hiszem, ezért nem lehetek eléggé hálás. Ráadásul a Szófához való csatlakozásomat – és így az itt szerzett barátaimat is – úgyszintén Évának köszönhetem. Vagyis Bánki Éva nélkül nem lehetnék ilyen közel a kortárs magyar irodalomhoz.
Ami Éva írói, költői munkásságát illeti, tagadhatatlan, hogy nagyszerű prózaírói képességei vannak, hozzám különösen közel állnak az olyan személyes hangvételű könyvei, mint a Telihold Velencében vagy a tavaly megjelent Apjalánya. Ez utóbbiban az apával való viszony és az apa lelki örökségének feltérképezéséből, a mindennapok színterén mély önértelmezés és ön-megértés bontakozik ki. Bár kiváló prózákat ír Bánki Éva, a lírája még elemibb erővel hat rám, legyen szó akár az Át című kötetről, akár az idei megjelenésű, Útfél címmel publikált verseskötetről, vagy épp a Fekete Anna írói alteregó neve alatt közölt versekről. Bánki Éva mindegyikben összetéveszthetetlen hangon szól az élet sarokköveiről, a veszteségekről, a szerelmekről, a tenger vonzó- és taszítóerejéről, miközben a verssorok egyszerre tükrök és ablakok, amelyekben rálátunk saját véges életünkre. Talán mondanom sem kell, hogy nagyon várom már a következő verseskötetet, az új lírai világ kapuinak megnyílását. Azonban ezen a szép szeptemberi napon mégiscsak az a legfontosabb kívánságom, hogy Isten éltesse sokáig Bánki Évát!
Ehhez kapcsolódik Bodrogi Csongor is, aki — Diához hasonlóan — az irodalmáré mellett Éva mentoráló szerepét is kiemeli.
Bánki Évának, az embernek, hatalmas hálával tartozom. Nélküle bizonyos, hogy nem jelent volna már meg önálló kötetem, és nevemet jóformán senki sem ismerné az irodalmárok között. Folyamatos mentorálását, támogatását, ösztönzését mutatta ki irántam, állandóan írásra, publikálásra, magam megmutatására csábított. Ez persze személyes része a köszöntésemnek, ám ettől a személyes résztől értelemszerűen nem tudok, de nem is akarok eltekintetni. Egyértelmű, hogy Bánki Éva számomra nem csupán író, költő és irodalomtörténész, de valami több is. És talán sokak lehetnek így vele országunkban, hiszen tudvalévő, hogy a szó legklasszikusabb értelmében tanítónak is nevezhetjük őt.
Ám Bánki Évának én mint írónak is hálával tartozom, mert írásai újszerű mintát mutatnak rá, hogyan lehet a műveltséget és tudást érzelmekkel, sőt vágyakkal ötvözni. Talán éppen azért legkedvesebb könyvem tőle az Apjalánya, mert abban szólal meg talán legszemélyesebb hitellel a félreismerhetetlen hang, amelyben gondolkodás, érzelem, tudás és képzelet szépirodalmi igénnyel szintetizálódnak. Olyan örökség ez, amely, úgy érzem most, megkerülhetetlenné fogja tenni életművét mindazok számára, akik a történelem személyes vetületeit igyekeznek majd föltérképezni.
Hála tehát neki, és Isten éltesse sokáig kíváncsi és derűs szellemét!
