Vámos Miklós legújabb kisregénye, az Ötvenhét lépés illeszkedik az író gazdag életművébe. A Dunapesthez hasonlóan egy épület köré szerveződik a szereplők története, viszont most a fővárostól távol, a szigligeti kastélyban és attól 57 lépésnyire, egy nádfedeles házikóban találkozunk az elbeszélővel, illetve elbeszélőkkel. Főleg Gizella, a család legfiatalabb, de korántsem ifjú tagjának gondolatfolyamán keresztül ismerhetjük meg három generáció – lány, anya és nagymama –, illetve a grófnő megpróbáltatásait. Az írótól megszokott módon a családhistóriát át-átszövik a történelmi események, megismerhetjük a háborúk és rendszerváltások egyénre gyakorolt hatásait. Nyelvileg is ismerős kísérletekkel találkozhatunk, hiszen az élőbeszédszerűségre, a szereplő(k) beszédmódjának megragadására törekszik az író.


A kötet nyitányaként Gizella hosszú bekezdésnyi mondatokba rendeződő jajveszékelése sodor az ígéretes alaphelyzetbe – az ápolásra szoruló idős anya és szintén „elaggott” lánya terhelt kapcsolatába. Gizella pont a saját születésnapján hiszi azt, hogy anyja meghalt, és ennek apropóján törnek fel belőle a vegyes érzelmek. Spontánnak ható, precízen elegyített monológ ez, amelyből kitűnik az ismeretlen helyzettől való félelem, a szűk élettérből és terhes élethelyzetből adódó feszültség, a gyermeki kötelességtudat, a mindennapi nyomor némi falusi pletykával keverve. A látszólag céltalan fecsegésbe többnyire észrevétlenül simulnak a felismerések, az életet jellemző érzékletes megfigyelések, a hétköznapi filozófia: „sajnos hogy a szép Szabó Pista is időnek előtte halt meg, belefulladt a tóba, éjnek évadján horgászott ladikon, kitört a vihar, jaj, tele vagyunk ilyen dógokkal, amikről nincsen bizonyosság, nem is lesz, el köll engedni a francba”. (54)


Gizella pontot és felkiáltójelet elhagyó, tájszavakkal tarkított mondataiból fejezetről fejezetre derül ki, hogy a családi viszonyrendszer még annál is terheltebb, mint az elsőre látszik. A nagymama apátlansága, kiszolgáltatottsága és szégyene generációról generációra ismétlődik. Az anyák képtelenek megvédeni gyermekeiket, csak szemtanúi lehetnek az ismerős szenvedésnek. A kimondatlan traumákat kommunikáció helyett más emlékekkel vagy épp zsörtölődéssel fedik el. A három nő sorsa pedig szétválaszthatatlanul összekapcsolódik az őket felkaroló grófnők és a többször gazdát váltó kastély történetével.


A három plusz egy nő életútján keresztül körbejáruk az osztálykülönbség kérdését is, hiszen az 57 lépés távolság a nádfeldeles ház és a kastély között lehetőségekben és életszínvonalban hatalmas szakadékot jelent. Megfigyelhetjük a rendszerváltások visszásságait is, hiszen a kastélynak hiába változik a tulajdonosa, a szegénysorból származó Tóth család helyzete javulás helyett inkább romlik.


A hangsúly végig a női kiszolgáltatottságon marad. A generációkon keresztül ismétlődő traumák a könyv közepére aránytalanul dominánssá és repetitívvé válnak. Az emlékek nemi erőszak elszenvedésének láncolatává alakulnak. A hol futólag említett, hol hosszadalmasan leírt jelenetekben a nők életkora és az elkövetők változnak csupán. A megerőszakolás gyakori említése segít átérezni, hogy a szereplők számára mennyire természetes ez a fajta kiszolgáltatottság. Mégis, a túlzó tematizálás inkább puszta áldozattá csupaszítja a háromgenerációnyi Tóth lányt. Súlyos tapasztalataik leginkább a férfigyűlölet sztereotipikus megfogalmazásában (egyszer pedig suta leszbikus szexjelenetben) törnek a felszínre:

„A férfiakról megvan a véleményem, és azt nem teszik ki az ablakba, az én sanyarú állapotom is miattuk lett, főleg egy miatt, de a férfi az mind egyforma, mind baromállat, eszük nincs, csak farkuk, az vezérli őket, semmi más, a nők pontosan tudják ezt, amelyik nem, az is tapasztalja, má süldőlénykorába, állítom, hogy bármelyik nő okosabb, mint bármelyik férfi, mégis a férfiak parancsolnak, ők a vezetők, ők csinálják a törvényeket, ők ülnek az élen, a kormányba, a parlamentbe, az enszbe, a varsói szövetségbe, de nem, az most má megszűnt, és a nőket legázolják, megpofozzák, csizmával rugdossák”. (112)


A szöveg apró eltérésekkel mégis azon dolgozik, hogy szétválassza Tóth Iluska, Évike és Gizella alakját. A nagymama a legambiciózusabb, aki vágyik az elérhetetlen szobalányi sorra. Egy-egy fájdalmas emléket fanyar humorral idéz fel: kalapos gombához hasonlítja a grófi péniszt, és nyugtázza, hogy „végre megkeményedett a méltóságos hímvessző”. Az anya, Évike nem a hivatalos ranglétrán akar feljebb lépni, de megtalálja azt a munkát, amelyet örömmel végez – a kertészkedésről szívesen tanul, a fákkal boldogan foglalkozik. Legmarkánsabb ismertetőjeleként elkereszteli a fákat, a kastélypark szinte összes törzsére jut egy-egy férfinév, és ezzel együtt egy újabb trauma. Gizellából hiányzik leginkább az előrejutási szándék, szinte egész életében a konyhán dolgozik, pedig utál főzni. A legkellemesebb munkával töltött emléke pedig a ranglétra alját jelentő libapásztorkodáshoz kötődik. Míg anyja a növényekhez fordul az emberek helyett, addig Gizike a madarakkal éli át a gondoskodás örömét.


---


Az írásnak itt még nincs vége. Ha olvasnád a folytatást, kattints ide.


Az olvasótermi tartalmak hozzáférése előfizetéshez van kötve. Az először regisztrálóknak azonban egy hétig ingyenes és minden kötelezettségvállalástól mentes elérést biztosítunk.