Megint egy unalmas, tikkasztó nyári délután – gondolja, majd mélyen leslukkolja a cigit. Kint a nagyszülői ház gangján ülve, unottan nézi, ahogy a darazsak felfedezik az asztalon hagyott dinnyehéjat. A vizsgaidőszak véget ért, úgy döntött, pihen, s míg újra elkezdődik az egyetem, talán ki is találja, mit írjon az Örökség című zárómunkájába. Nagyapja csoszogása töri meg a csendet, kezében egy kockás vánkoshuzatba bugyolált valamit hoz. Nyomában nagymama, sunyin mosolyogva törölgeti kezét a kötényébe. 

– Ezek valamire készülnek – gondolja, s kíváncsian kihúzza magát a faragott lócán. 

– No, édes fiam! Van itt egy dolog, ami érdekelhet téged.

– Ugyan mi lenne az, papa? 

– Emlékszel még – kérdezi a mama –, hogy múltkor mondtuk, hogy mennyire hasonlítasz megboldogult apámra? 

– Persze, kerestünk is fotókat a dédpapáról, de azt mondtátok, nincs, semmi sem maradt fenn róluk. 

– Sajnos így van, de mi nagyon is emlékszünk rá. Most, hogy így meghagytad kackiás kis bajuszod, akárhányszor rádnézek, kedvesem, apám jut eszembe – mondja elérzékenyülve a mama.

– Hát, nagyos sajnálom, hogy nem ismerhettem, de mit böngyörgettek?

Az asztalra óvatosan teszi le az öreg a csomagot, az asszony elkezdi kibontani. Fekete posztó bukkan elő, majd fehér vászon, bokrétás kalap. 

– Ez meg mi?

– Hát, ezek voltak dédapád esküvői ruhái, ez maradt utána.

Érdeklődve nézi a ruhákat, majd ránéz nagyszüleire. Már érti, mire gondolnak, mit is akarhatnak. Belemegy a játékba. Ott a gangon izibe‘ letolja farmerét, letépi pólóját, s már bújik is bele a tiszta, de vitriolos szagú százéves gúnyába. 

A két öreg egymásba kapaszkodva, könnyes szemmel nézi unokájuk vidám átváltozását. Számukra megállt az idő. A ruhát mintha ráöntötték volna a gyerekre. Az meg lekapja a falra akasztott fagereblyét, s pózol egyet nagyszüleinek. Majd hirtelen eszébe jut valami...

– Várjatok, mindjárt jövök! – s izgatottan, kettesével szedi a létrafokokat a padlásra. 

– Ez meg mit csinál? – kérdi halkan az öregtől az asszony.

– No, ezt most nem tudom – mondja az öreg – de megvárjuk.

És rágyújt a pipára.

Kisvártatva, diadalittasan jön le a fiú a padlásról. Leporolja ruháját, s az asztalra tesz egy közepes méretű fadobozt. 

– Azannyát, erről meg is feledkeztem – mondja az öreg.

– Mi az apus? – kérdi az asszony.

– Hát, apád hagyatéka!

– Micsoda?

A fiú csillogó szemmel kinyitja a fadobozt. Pár hónapja fedezte fel a padláson, de nem volt ideje foglalkozni vele. A dobozból egy régi fekete Polaroid fényképezőgépet húz elő. Diadalittasan pózol a géppel, a csillogós, fekete masinát szeme elé teszi, s mintha fényképezné az öregeket, csettintget nagyokat. 

Mosolyog az asszony, s közelebb megy megszemlélni a szerkezetet. Esteledik, az öreg begyújtja a petróleumlámpát az asztalon. Jókedvűen nosztalgiáznak a gép fölött. 

– Bárcsak mesélni tudna ez a gép! – sóhajt nagyot az unoka, meghúzva a szerkezetből kilógó drótdarabot, ami által megmozdul a gép, s puffanva esik le, az asztal alá hanyagul ledobott huzatra. 

– Na, ez volt a hajszál Damoklész kardján... – mondja az öreg halkan.

– Jaj! – kiáltja nagymama s próbál lehajolni, de unokája gyorsabb, már emeli is fel az asztalra, de valami, nagyon lassú mozgással hullik ki a gépből a kockás huzatra.

Lehajol, felemeli. Már tudja is, mi az, somolyog. A két öreg aggódva néz rá. Még húzza egy kicsit az időt, a pipa füste is kialszik a nagy izgalomban. 

– No, mi az, fiam?! – kérdi az öreg gyermeki türelmetlenséggel, asszonyába kapaszkodva.

– Ide nézzetek! – a petróleumlámpa mögé rakja a két ujja közé szorított diapozitívot, melynek képe nagyítva verődik vissza a fehérre meszelt falról.

A két öreg lélegzetvisszafojtva mered a képre. A képen egy kackiás bajszú fiatalember, fekete posztónadrágban, kabátban, fehér vászoningben, bokrétás kalapban néz az objektívbe.

A nagymama lassan belesüpped a kinti karosszékbe s elcsukló hangon mondja: 

– Édesapám!