Bali Anikó:

 

Hibrid, tájidegen

 

Ezredszer léped át a kovácsoltvas kiskaput, ezerszer indultál el innen, érkezéseid száma sem lehet kevesebb. Most is indulsz, újra és újra el kell távolodnod, hogy vissza tudj érkezni ide. Hátad mögött a ház, tízszer tízes semmi sem változott az elmúlt negyven év alatt, legfeljebb a virágmintásra hengerelt falak váltottak új, konszolidáltabb viseletet.

A nyomodban anyád lépked, egyik kezében damaszt alatt hajnalban kelesztett pogácsák ásítoznak (viszel belőle a gyerekeknek is, megígéred). Másikban lidlis ökoszatyorba kötözött üvegtálat tart, benne a kamrában hűtött, levében kocsonyásodó töltött káposzta. Nem mondod, amit már sokszor, hogy nem esztek disznóhúst (majd viszel a munkahelyedre, ott úgyis ki vannak éhezve a vidéki ízekre). A vasárnapi rántott borda, sült krumpli, uborkasaláta kombó hajegyenesítő szérumodhoz tapad, gyökerében fojtja el a makadámi olaj maradványait. Hiába a Chanel, a klasszikus menüsor illata muszlin felsődbe itta magát, viszed az útra, haza, a tizenharmadik kerületi loftlakásba.

 

Amíg városi hibridedbe pakolod a káposztát, és a pogácsás tálat kitámasztod laptoptáskáddal (amit mindig magaddal hozol, ha túl sok volna az aktuális pletykákból, legyen mire hivatkozni: rá kell nézned az e-mailjeidre, de közben bűntudatod van, mert önző módon csak a fészbúkon hasítasz időt magadnak). Anyád még visszaszalad a kiskertbe, néhány nárciszt és tulipánt szakít, kezedbe nyomja (nehogy drága pénzért vegyél Pesten, amikor neki terem halomra, meg elveri az eső, mire újra jössz). Gyors ölelés (sosem voltatok nagy ölelkezők, de mostanában a vállát is megsimogatod, mert tudod, mindenkinek szüksége van a testi érintésre, amit magadban te csak kései imprintingnek nevezel). (ebben a családban befelé szokás sírni). Anyád vállára húzza fekete kötött kardigánját, ettől még komorabbnak tűnik. Amíg tolatsz, zsebkendőt vesz elő, beleszipog, integet, feje fölött a magnóliafa egészen magányossá száradt, mióta apád meghalt. Próbálod felidézni apád alakját, ahogy régen ő is ott állt a kiskapuban (suttyomban rágyújtott egy Szofira), de be kell látnod, alig emlékszel rá, csak égkék tekintetét és göcsörtös kézfejét tudod felidézi.

A visszapillantó tükörből még intesz, anyád lassan folttá töpörödik benne. A falu vége felé gyorsítasz, benézel Piroska nénéd régi udvarába, sajnálod, hogy az új tulaj a cseresznyefa helyére betonlábú filagóriát épített. Az úton befoltozták a kátyúkat, most mindenki ész nélkül száguldozik, és kerékpárútra is nyert pályázati pénzt a kistérség, az öreg Pista bácsi is ott tolja a biciklijét hazafelé a szőlőből. Lassítasz, a lehúzott ablakon keresztül intesz felé, mosolyogsz. De Pista bácsi nem int vissza, és nem kérdezi, hova mész kislányom, amit úgy utáltál annak idején.

Hazafelé arra gondolsz, legközelebb beszélsz anyáddal, most már igazán megszabadulhatna apád ruháitól (nem mered bevallani, de titokban belefúrod az orrodat apád fürdőszobába akasztott kék köntösébe, keresed benne arcszeszillatát, de semmi. Apáddal együtt szublimált az is, csak a köntöst hagyta maga után foszladozni).

 

Kétszázhúsz kilométer. Ennyi út áll előtted, néhány óra múlva ennyi választ el régi otthonodtól. Kétszázhúsz kilométernyi szorongás, bátortalanul megélt boldogság fut versenyt benned évek óta. Tájidegen vagy, gondolod útközben, sosem leszel igazán otthon sehol. Hibrid üzemmódú, ahogy az autód, igyekszel fenntartható módon életben maradni mindenhol, környezetfüggően váltogatod létformáidat. Alkalmazkodsz szűkülő és táguló tereid elvárásaihoz: a városban salátán és házhoz rendelhető ételeken élsz, szerepet játszol, ahogy a helyzet éppen kívánja, irodalmi estekre jársz és művészmozikba. Minimál stílusú konyhádba asztali komposztálót veszel, és amíg a zöldséget tisztítod, eszedbe jutnak anyád udvarán a tyúkok, akik az utolsó répasodralékot is felcsipegetik, és hogy milyen jó volt apáddal összeszedni reggelente a friss tojásokat. Most csütörtökönként a nagycsarnokba jársz tojásért, és a füstölt árusnál még mindig csodálkozol, hogy nem tudják, a paprikás szalámi nálatok stifolder.

A boltban épp fóliázott húst veszel a pénteki baráti grillezésre, közben anyád csörög, kérdezi, jössz-e vasárnap. Emésztőnedveid, mint Pavlov kutyájának nyála a csengő hallatán, a vasárnap szóra megindulnak. Azon , hogy haza kell menned, a régi hazába, érezni akarod a rántott bordasült, krumpli–uborkasaláta ízét, akarod, hogy Pista bácsi megkérdezze, hova mész kislányom, le akarod szedni a nárciszokat, bele akarod fúrni az orrodat apád kék köntösébe, és csak remélni mered, hogy mire odaérsz, anyád bedagaszt egy tepsinyi leveles pogácsát.