Zoli negyven perc késéssel érkezik. Az átlagos a húsz perc, a negyven ritka. Zoli jó főnök, a baj ilyenkor vele van, nem velünk. Odaköszön, szia, szia, majd ebédszünetben kereslek, leng utána az üvegajtó, csak neki van külön irodája.  Miért keres, basszus. Szokása, hogy elejt egy-két információmorzsát, kis stressz-bonbonokat, gyere már be hozzám egy fél órára, amikor ráérsz, figyelj, mielőtt elmész, beszéljünk. Ilyesmik. Péter zörög a hátam mögött, délelőtt szeret zacskóból müzlit enni.

 

A görgőt piszkálom az egeremen, most ebédig szoronghatok azon, hogy Zoli mit akar. Ráadásul pont ma, amikor kérni akartam tőle valamit.

Tegnap délután alaposan átgondoltam, el is mondtam magamnak a szöveget, hibátlanul bepróbáltam. A képernyőn tehén, a hátterét ki kell színeznem, ez a legújabb feladat, ne legyen már olyan seszínű. Kis élet, lássam, hogy ez a boci boldog. Ki is fogom színezni, olyan boldog lesz, hogy beszarás. Miért mindig velem van a gond, miért nem mással akar konzultálni az ebédszünetben. Miért ajánlottam fel Vincének, hogy ma előbb eljövök. Miért mindig nekem kell alkalmazkodni. Vincéhez, a boldog boci kampányhoz, még Péterre se merek rászólni, hogy ne zörgesse azt a kurva müzlis zacskót. Irigylem néha Pétert, senkivel nem beszél, nincs vele gond, olyan, mint a fikusz, ki lehet rakni mutatóba. Zoli jön visszafelé, markában egy szál cigaretta, ujjaival ügyesen takarja, hátha így kevesebben látják, hogy visszaszokott. Lapít. Már a múlt héten is feltűnt. Nem a teraszra jár, egyedül megy ki az épület elé, a virágládára ül, elszívja. Terjed a pletyka, hogy válik. Csak elenged ma hamarabb, egy fél óra nem a világvége. A fűszálakra nagyítok, kiválasztok egy boldog árnyalatú zöldet. Zoli mögött leng az üvegajtó, eltűnik a lépcsőfordulóban. Állítok egy kicsit a fényerőn. Az új fiú Edóval beszélget. Tényleg van benne valami Jézus-szerű, talán a szőke haja miatt. Edó múlt héten a mosdóban elmondta, hogy a nyárnyitó céges bulin meglesz. Nézd már meg, milyen izmos háta van, ez a férfi egész biztos, hogy jó az ágyban. Edó pofátlanul hajt rá, erre nincs jobb szó, a kolléganők azóta nem köszönnek neki. Túlszalad a kurzor az egyik fűszálon, francba, CTRL-Z. Néhány pipacsot még elbír a háttér, így igazán vidám az összkép. Edó hangosan nevet, a Jézus vállát simogatja. Tintás a keze, jellemző, biztos nagy művész szeretne lenni, a reklámszakma átmeneti megoldás, már nincs sok az első önálló kiállításig, szinte hallom. Anyám szerint a szép férfiak nem jók az ágyban, mert túl szépek ahhoz, hogy a jó szexért dolgozniuk kelljen. Edó és a Jézus a teraszra indulnak, Jézus veszi a farmerkabátját, előre engedi a lengőajtón, milyen kedves. 

Így nem lehet dolgozni. Muszáj beszélnem Zolival, agyamra megy a szorongás. Kimegyek, és megkeresem. Inkább megvárom, hogy visszajöjjön. A szobájában nyugodtabb, tárgyalóképesebb, ez a tapasztalatom. Az íróasztal és a füles forgószék tekintélyt kölcsönöz neki, Zolinak megterhelő lelkileg, hogy ő a főnök. Ha szakmai kérdéssel fordulok hozzá, akkor egészen máshogy viselkedik, izgatott lesz, lelkes, a Wakom táblákkal kapcsolatos kérdéseket például nagyon szereti. Boldog boci.  

 

Zoli az asztalon álló papírhalmot rendezi, mondjad nyugodtan, mit szeretnél, figyelek. Kialvatlannak tűnik, gyöngyözik a homloka, nem néz rám. A világos színű póló nyaka kissé sárga, úgy látszik, tényleg nagy a baj. Néha sajnálom őt. Ha válófélben van, akkor meg pláne. 

 

Én csak azt szeretném megkérdezni, hogy. 

Zoli kezéből kicsúszik a papírhalom, széthullik az íróasztala körül, a székre ül, inkább oda esik, visszanyeli a sírást, hát ennél rosszabbkor nem jöhettem volna. Valahogy így képzelek egy enyhe idegösszeroppanást. Nem tudok mit csinálni a kezeimmel, a papírhalom után nyúlok. Hagyd már a picsába, majd összeszedem. 

Bocsánat. 

Meglepett, hogy káromkodott, ezt még soha nem hallottam tőle a három év alatt. Zoli kibámul az ablakon, az ő szobájából a legjobb a kilátás.

Kriszta azt kérte, nyissuk ki a kapcsolatunkat. Maradjunk együtt, de nézzük meg, hogy működik-e mással. 

Erre nem számítottam, nem merek ránézni. 

Hogy lehet ilyet kérni? Hogy? Két gyerek után az ember nyilván megváltozik, elfárad, máshogy működnek a dolgok. De ilyen gyáva módon feladni, kapitulálni, ezt nem gondoltam volna. Róla biztos, hogy nem. Mi a faszt nyissak ki? 

Lever a víz. Nem tudom, Zoli, nagyon sajnálom, valami ilyesmit motyogok, de annyira bénának érzem, hogy hozzáteszem, bocsánat. 

Amikor én tényleg mindent. 

Igen. 

Tényleg, amit csak akart. Spanyolba, horvátba, ahova akart. Télen Schladming-Dachstein, mindent, érted? 

Igen. 

A póló aljába törli a taknyos ujját, most olyan, mint egy gyerek. Mit akartál kérdezni? 

Semmi, tényleg, bocsánat, hogy zavartalak. 

Mondjad most már, nyugodtan. 

Azt hiszem, hogy te szerettél volna beszélni velem. 

Veled? Miről? 

Délelőtt kérted, hogy ebédszünetben. 

Ja, igen. Nem. Nem veled, a Péterrel, csak előtte ülsz. 

Értem. Akkor nem is zavarlak. Még egyszer elnézést kérek. 

Azt hiszem, hogy kicsit kikészültem. Ne haragudj. Megtennéd, hogy itt bent senkinek nem, érted, hogy ezt a kinyitás dolgot nem. 

Persze, emiatt ne aggódj. 

Az üvegajtón keresztül látom, ahogy a papírokat szedegeti a földről. Vincének meg kell írnom, hogy nem tudok ma korábban eljönni, bejött egy fontos munka. Szükség van rám idebent. 

 

Az íróasztalomon sárga papírcédula, szia, Vera vagyok a HR-ről, a bérlet számla miatt kerestelek, légyszi ma-holnap gyere be. A telefonom harminc százalékon van, Vince nem írt semmit, ma politikai filozófia szeminárium van, azt nagyon szereti. Délután majd erről fog beszélni, egyre hevesebben, kéri majd, hogy szóljak hozzá, mondd, mondd, hogy mit gondolsz. Nekem nem volt politikai filozófia kurzus az egyetemen. Üresség a mellkasomban, egy kicsit azért rosszul esik, hogy nem írt semmit. Nem vagyok annyira fontos, mint a politikai filozófia.

Szia, figyelj, ne haragudj, de nem tudok előbb eljönni, nem engedett el a főnök. Ez végül is igaz, ha úgy nézzük. Moziba tudunk menni máskor is. Ezt nem írom, majd szóban megbeszéljük, hogy engem nagyon érdekel Wong Kar-wai – In the Mood for Love című filmje, tényleg, egyszerűen van, hogy közbejön a munka.

 

Az épület előtt vár. A szemüvegét piszkálja, ahogy szokta. Elmosolyodok.

Szia. 

Szia. 

Megölel. Vincének nem férfi, hanem mosószerillata van. Illatmentes dezodort használ, semmi parfüm.

Sajnálom, hogy nem jött össze a mozi. Elég nagy a hajtás most bent. 

És ez tulajdonképpen igaz, mert most tényleg úgy érzem, hogy sajnálom a mozit. Vince az inge alját gyűrögeti, felsodorja, aztán elengedi. 

Semmi baj, ne viccelj, előfordul. Majd megnézzük otthon, lényegében ugyanolyan. 

A hangja erőltetett, össze-vissza gesztikulál, nem értem, hogy mi történik. Fáradt vagyok, éhes, meg fog fájdulni a fejem. 

Edó jön ki a főbejáraton a Jézussal, sziasztok, a troli felé tartanak. Most vagy egy felé laknak, vagy. 

Van esetleg ötleted, hogy mit csináljunk ma? 

 

Vince egy programos férfi. Ha az az egy program nem jön össze, akkor szereti, ha én mondom meg, mit csináljunk, nem készül B-opcióval. 

Nem tudom, iszunk egy sört? 

Az operatőri munka, az meg maga a vizuális költészet. Az ajtóréseken, tükröződéseken, elcsúsztatott kompozíciókon keresztül látjuk őket, mintha sosem lehetne igazán elérni a másikat, mintha a távolság lenne az igazi főszereplő. 

A Jedermannban tömeg, csütörtök van, egy Billie Eilish szám szól. Nem jut eszembe a címe. Vöröshajú lány, kivágott hátú felsőben lehúz egy Unicumot. Vagy Jägermeistert. Összenevet a társasággal, innék egy Unicumot.

És amit a film a vágy visszafogottságáról mond… az valami mélyen a kelet-ázsiai etika és a nyugati egzisztencialista hiányérzet határán mozog. Ez nem egy szenvedélyes románc, hanem egy etikus vágyakozás. 

Ez vajon festett vörös? Lehet, hogy nekem is be kellene festenem a hajam. Depressziós leszek ettől a Billie Eilish számtól. De mi lehet a címe? 

Mintha az, hogy sosem történik meg 'az a dolog', lenne maga a film szíve. Hogy a kimondatlanság legalább annyira erőteljes, mint a kimondott szó. És ez egyszerre gyönyörű és szívszorító.

Legszívesebben azt válaszolnám Vincének, hogy most már tulajdonképpen nem is kell megnézni ezt a filmet, hiszen lényegében minden aspektusát leírta. Ő három sört ivott meg, én négyet. Ahogy gesztikulál, beleillik a Jedermann közönségébe, ha elmennék, ugyanígy magyarázna tovább a vöröshajú lánynak. A harmadik sör után hazamennének, otthon engedelmesen leszopná, és másnap mosolyogva készítene kávét Vince ingében. Innom kell még egy sört. 

Kérsz még egy sört? 

Nekem elég ez, köszönöm, nem kérek többet. 

Én hozok még egy utolsót. 

Biztos, hogy jó ötlet? 

Persze. Miért ne. 

Miért nem tudtam megnézni vele ezt a rohadt filmet, Zoli abba is belement volna, hogy holnap be sem megyek. Egész este erről beszél, fontos neki, miért nem tudok egyszer úgy viselkedni, mint egy normális barátnő. Képtelen vagyok rá figyelni. 

Egy korsó Staroprament kérek, ebbe jó lesz. 

A pult fölött nyújtom a poharam, Vince elhalad mögöttem, belecsíp a derekamba, és eltűnik a WC-felirat mögött. 

És kérnék még egy Unicumot. 

 

Megszólal az ébresztő, a telefonért nyúlok, hat óra ötven, hol vagyok. Vince az ágy szélén ül. Iszonyatosan fáj a fejem, és fogalmam sincs, hogy mennyit aludtam, de nem eleget. Kitámolygok a szobából, a konyhában Ildikó éppen lenyomja a kávézaccot, french press, jó reggelt, jó reggelt. Vince anyja reggel is úgy néz ki, mint aki egy katalógusból lépett ki, magamra zárom a fürdőszobaajtót, és ledugom az ujjam a torkomon. Eleinte rosszabb, mint volt, de ez szokott segíteni. Vince nem szól utánam, valami történt tegnap este, és ebből még nagy veszekedés lesz, de semmi nem jut eszembe. A fürdőszoba zöldalmaillatú, az illatosító öt percenként parfümfelhőt ereszt a levegőbe. Megnyitom a csapot, savat hányok, marja a torkom, arcot mosok, és kiöblítem a számat. Nem lett jobb. Ezt a napot túl kell élni. 

Ahogy visszacsukom a fürdőszoba ajtaját hallom, ahogy Ildikó a szobaajtóban duruzsol, Vincuskám azért egy tojást csak felteszek. Óvatosan besurranok mellette, a hátamon érzem a tekintetét, anya, menj ki, kérlek, Vince felém fordul. 

Figyelj, erről valamikor beszélnünk kell. 

 

Miről? 

Meddig emlékszel a tegnap estéből?

Mindenre.

Tényleg? Arra is, hogy a Jedermannban mit műveltél? 

Kirázom a nadrágomat, és belebújok, semmire sem emlékszem, az Unicum végre kiütött. Nincs erőm veszekedni vele. Látom, hogy ő nagyon szeretne.

Miért mit műveltem?

Nem akartál hazajönni, és azt kiabáltad, hogy miért nem azzal a vörös kis kurvával járok, az talán elég jó lenne nekem. Tudod milyen kibaszott kínos volt? 

Kínos? Ennyit érzékeltél az egészből? 

Hát mi a faszt kellett volna érzékelnem? 

Döbbenetes, hogy rosszul vagyok, kiakadok, és ennyit értesz meg a szituációból, hogy kínos helyzetbe hoztalak. Még most is csak magaddal foglalkozol. 

Te egyfolytában rosszul vagy! Feltűnt, hogy egy olyan kurva programunk nincs, ahol úgy viselkednél, mint egy normális ember?

Baszd meg. 

Berúgsz, és előjön belőled valami nem tudom, sátáni én, amelyik olyan dolgokat mond, hogy nem ismerek rád. A taxiban azt mondtad, hogy nem fogsz leszopni. Ki a faszom kért meg erre, normális vagy? Mikor kényszerítettelek én bármire? Tudod, hogy nézett ránk a sofőr? 

Képtelen vagy mással is foglalkozni, mint saját magaddal, ugye? Csak és kizárólag olyan dolgokat mondtál most nekem, ami arról szól, hogy te, te baszd meg, te mennyire kínosan érezted magad. Ha fordított helyzetben lennénk, akkor én. 

Igen? Te mi? Kíváncsian hallgatom. 

Én kiálltam volna melletted. 

Hazahoztalak, két órán keresztül hánytattalak, megmostam az arcodat, és megvártam, amíg jobban leszel. Igaz, hogy ma én is dolgozom, de hát az nem számít, mert a Gizi bulizni akar! Hányjunk egész este! 

Ne kiabálj. 

De, kurvára kiabálok, mert elegem van ebből. Hogy mész így be dolgozni, azt el tudod nekem mondani? 

Ez az egy dolog megy neked, hogy egyfolytában ledominálsz, de megérteni azt nem, azt már nem. 

Mi a picsát kéne ezen megérteni? 

Például, hogy mennyire rosszul voltam, ha így viselkedtem. 

Egy szóval nem mondtad, hogy rosszul vagy, azt mondtad, hogy – idézem – nagy volt a hajtás, most jól esik egy kicsit bulizni. Szó szerint így mondtad, bulizzunk. 

Nagyon rossz velem, ugye? 

Nem, ebbe most nem fogunk belemenni. Egy értelmes kérdést tettem fel, és értelmes választ várok. 

Szerintem egy darabig ne beszéljünk. 

Szerintem se. Baszd meg. 

Fogom a táskámat és kimegyek a hálószobából. Nem jön utánam. A tornacipőmön barna folt, ezek szerint nem csak itthon hánytam. Ildikó a fürdőben, nyilván végighallgatta az egész cirkuszt. Szakítsunk már végre, sokkal jobb lenne mind a kettőnknek. Neki biztosan. Smst írok Zolinak, hogy ma nem megyek be dolgozni, menstruációs görcseim vannak – erre még soha nem mert nemleges választ írni.

A lakásban halszag, a mosogatóban hagytam a kiolvasztani való halrudacskát, most már nyilván megromlott. Ruhástul fekszem az ágyra és azonnal elalszom. 

 

Arra ébredek, hogy csörög a telefonom, anyám hív. Kinyomom. Nincs értesítésem, Vince nem írt, nem hívott, nem keresett. Ezúttal túllőttem a célon. Két órája volt elérhető, gondolom, ő bement dolgozni. 

Iszonyatosan sajnálom a tegnap estét, borzalmasan viselkedtem. Kérlek, hogy ha úgy érzed, akkor beszéljük meg, ma reggel teljesen kifordultam magamból, iszonyatosan sajnálom, ne haragudj, nagyon-nagyon bánt a dolog, nem akartam fájdalmat okozni. Szeretlek.