Elérkezett az idei év vége is, az idei lapajánlók sorát a decemberi Látóból, a legfrissebb Tiszatájból és Új Forrásból válogatva zárom.

 

Horváth Florencia Pororoca című verse a Tiszatáj frissen megjelent, novemberi lapszámában olvasható. Ezt a lírát nagy érzelemsűrűség jellemzi, megélések, fájdalmas tapasztalások egész sora tárul elénk, méghozzá olyan módon, hogy szemernyi pátosz sincsen benne. Az első versszakban az elmúlással való korai találkozás áll a középpontban, valamint az, hogy egy ilyen szomorú tapasztalat hogyan nevelheti az embert, miképp vezetheti be életbe, de a női példaadó hiánya is döntő jelentőségű. A további versszakokat az első versszak utolsó szakaszában felbukkanó, a pillanatok jelentőségét hangsúlyozó sorok alapozzák meg. A második versszaktól egy félresikerült kapcsolat és egy kizsákmányoló szerető képe rajzolódik ki. A viszonyból megmaradó emlékképek – néhány megörökített pillanat alakjában – feltolulnak, s hordalékként, a felemás érzések és kavargó gondolatok áramlásában folynak, mint az esővíz az utcákon – azon a bizonyos, a verssorokban is felidézett napon. Csak az marad bizonytalan, hogy merre is tart ez a kapcsolat és milyen irányba halad az az élet, amelynek kiindulási pontja az elmúlás.

 

„Odafelé menet hiába hasonlítjuk a Gangeszt,

a Nílust, az Amazonast az útpadkán lecsorgó

patakokhoz, reggelre sem szűnik a mindent

elárasztó ömlés. Úgy válunk el, mintha

mi sem történt volna, köszönünk, mintha

holnap találkoznánk. Telik, fordul, de én

elfelejtettem már régen a folyásirányt.”

 

 

Szőcs Katalin Emlék-puzzle című írásában, amely a decemberi Látóban olvasható, ugyancsak centrális szerepet játszanak az emlékek. Ez a töredékekből felépülő próza meglehetősen személyes, a töredékekben pedig egy teljes élet-, sőt családtörténet halvány kontúrjait látjuk. A mesék világa keveredik a zord valósággal, mintegy egybeolvad vele. Ám nem pusztán a személyes élet és emlékek körvonalazódnak, hanem a kontextusuk is, ami voltaképpen a történelemben és a történelembe ágyazott viszályokban határozható meg. A mindennapokba szinte beleivódott félelem és a szabadság hiánya lüktet a töredékek soraiban. Megpecsételt sors, veszteségek sora, magány és az elvesztett emberek felejtésének lehetetlen volta zárja az emléktöredékek prózáját.

 

 

 

A legújabb Új Forrásból egy lírafordítást emelek most ki, mert nagyon megörülök mindig, amikor versfordításokat látok. Rae Armantrout amerikai költő líráját pedig most ismertem meg, Szilágyi Mihály fordításainak köszönhetően. A nehézség címmel megjelent vers egy klisésnek is mondható analógiából építkezik, amely az életet egy filmmel állítja párhuzamba. Ám a vers egyáltalán nem válik közhelyessé, sokkal inkább szikárság jellemzi és az élethez tapadó bizonytalanság lengi be a verssorokat. A véges életet körülvevő bizonytalanság mellett az élet nehézségei és a viszontagságok megéléséből fakadó együttérzés is felbukkan. Mindez többes szám első személyben, a lírai én az olvasót is maga mellé ülteti a vershelyzetben megelevenedő moziteremben. A film, amely az életről mesél egyfajta visszatekintésre készteti az embert, életösszegzésre. Azonban az is látszik, hogy milyen nehéz kifürkészni a végpontot, vagyis azt, amikor az élet tartalmassága lezártnak tekinthető. A visszaemlékezés kicsit talán itt is megszépíti a múltat, beszippantja az életükre visszaemlékezőket. Ezért is olyan nehéz eldönteni, hogy mikor kellene elhagyni a termet, holott már csak a stáblista látszik a kivetítőn.