Újra érkezett egy negyedéves lap, ami nagy örömömre szolgált, így nem is volt kérdés, hogy mivel kezdem a februári ajánlók sorát. Következzen hát a téli Apokrif!

 

Izsó Zita Apám barátja című verse az eltávolodás, az idegenné válás lírája. A lírai én apja és az egykor a szomszédságukban lakó férfi szinte pillanatok alatt szövődött, szoros, már-már zavarba ejtő bizalomra épülő barátság barátsága rajzolódik ki a verssorokban. Ám a költözés fokról fokra elsodorta egymástól a két barátot – talán igazuk volt azoknak, akik úgy vélték, csak a fizikai közelség teremtette meg köztük ezt a lelki közelséget. A következő képkockák már egy évtizedekkel későbbi találkozást ábrázolnak, és azt, hogy mennyire kikoptak egymás életéből, az egykori közelség bensőségességet nélkülöző, mértéktartó udvariassággá lényegül. Az egykori közös tulajdonságaikra már nem ismertek rá, beszélgetésükben nem leltek már rá egykori önmagukra, a közös emlékek is elhalványultak, kiüresedtek.

 

„De közben olyan üresek maradtak együtt töltött perceik,

mint egy udvarias idegen hátunkra terített

kabátjának az ujjai.”

 

Istók Anna a vizek természetrajzáról címmel megjelent verse biológiai-természeti folyamatok analógiáival mutatja be az élet nagy horderejű tapasztalatait, a szélsőségességbe hajló érzelmeket és a határhelyzeteket. A megfigyelhetetlenségig lassú és a megragadhatatlanul, mérhetetlenül gyors testi és lelki, személyiséget formáló folyamatok tárulnak fel. A hosszasan lappangó kétségbeesés öt liter vér dermedt, „mozdulatlanul” keringő vér képében jelenik meg. A hosszú folyamatok a természeti enyészet példáival is elénk tárulnak, a lírai én saját dermedtségét, kétségbeesésben megszilárdult létállapotát igyekszik analógiákkal leírni: „ahogy egy hervadt virág elengedi a szárat / felmorzsolja a rothadás a szöveteket / és beleájul a föld testébe”. Ám egy, a mindennapokból merített hasonlat is felbukkan: „ahogy a hűtő sarkába beeszi magát a penész”.

Ezzel szemben a hirtelen ijedtség, az egész életet átkeretező élmények egy autóbalesetet elkerülő mozdulatsorban és annak fiziológiai leképeződésében rajzolódnak ki, egyfajta olvadási folyamatként.

 

 

Most pedig egy kis képzőművészet következik (ténylegesen is, mert a lapszámban szereplő, engem leginkább megragadó két festményt meg is mutatom ebben a szakaszban), jelesül Az ok arra, hogy fessek című interjú. Egyébként is nagyon szeretek interjúkat beszélgetéseket olvasni (meg persze hallgatni is), de az Apokrif-lapszámokban különösen kedvelem Veress Dániel interjúit, ugyanis ezek rendszerint azzal az alkotóval készülnek, akitől az adott lapszám illusztrációi származnak. Ily módon mintegy szavakat kapnak a képek, jobban mögéjük láthatunk. Ezúttal Kecső Endre alkotásai illusztrálják a lapszámot (mindenkinek ajánlom, hogy az írások mellett a képekben is mélyüljön el), így vele készült interjú. Veress Dániel először mitológiai érdeklődéséről kérdezi Kecső Endre festőművészt, akinek válaszából kiderül, hogy festészetének vezérelveként szolgál az a gondolat, hogy „állandóságot” teremtsen „különböző korok képi ideái között”, ám ezt nem a mimézis eszközével igyekszik elérni, ugyanis a jelenkor mindenkori kiinduló- és vonatkoztatási pont számára. Szó esik a beszélgetés során a mitologikus figurákhoz fűződő viszonyról is, a festészetben rejlő párbeszédességről.

 

 

Ugyancsak szóba kerül az ábrázolt alakok különös, kényszeredett testhelyzete és annak viszonya a méltóságukhoz. Az interjúból megtudhatjuk azt is, hogy miért a posztmodern az utolsó olyan korszak, amelyet „mind esztétikai, mind művészettörténeti szempontból” el tud fogadni az festőművész. Kecső Endre a mai képzőművészetben nehezen tudja tetten érni a hiányt, de érzi, s leginkább az egységesség hiányaként, a „közös tudatból érkező rend” hiányaként tudja megragadni, ami azonban nem primer módon művészeti hiány, hanem sokkal inkább az életben felbukkanó hiátus, mint mondja. Az is kiderül, hogy mennyiben játszik szerepet a rendteremtés igénye Kecső művészetében, szintén fény derül rá, hogy miképp és milyen értelemben szüremkedik át az én (vagy talán így is írhatnám: az Én) a művészeti alkotásain. Végezetül pedig a szolnoki művésztelep világába is bepillantást nyerhetünk.