A novemberi Alföld ismét komoly kihívások elé állított: sok-sok kiváló írásból kellett kiválasztanom néhányat, amelyek igazán magukkal ragadtak.
Tóth Krisztina Bója című verse nyitja a friss, novemberi lapszámot. A versben vízi és vízparti élmények, emlékek, az otthonosság és a változások közepette is megmaradó ismerősség lüktetnek. A lírai én kedvesét figyeli, ahogy egyre beljebb úszik, s közben felvillannak képek, a táj korábbi látványát ábrázolva, s belőlük bontakozik ki kettejük távolsága, amely mostanra közelséggé lett. A bója mellett találkoznak, s együtt úsznak, távolodva a parttól, a „parti lármá”-tól és a múlttól is. A lírai én már nem csupán „sirály”-ként, átutazóban, röptében, néhány pillanatra bukkan fel kedvese életében, hanem az életük közös úszássá válik:
„Mikor még sirály voltam,
egeden átröpültem.
De most egyszerre úszunk.”
A tavat megörökítő fotó, amelyen a bójának, a találkozási pontjuknak „hófehér gyerekarca” van, ugyancsak életük összefonódásának tanúbizonyságául szolgál.
Gurubi Ágnes Apám tenyere címmel megjelent novellájában ugyancsak fontos helyszín a tó és a tópart, egészen pontosan a Balaton és partja. Az egyes szám első személyű elbeszélő a családi, balatoni nyaralóban látogatja meg nővérét és az ő családját, a hétvége zárásaképp pedig még édesapjával is sikerül találkoznia, jóllehet új házassága igencsak gátolja a közös programok szervezését. A Balatonon töltött hétvége során az elbeszélő feszültségtől sem mentes humorral figurázza ki nővére, Vera viselkedését, mondatait és azt, hogy mindenen képes méltatlankodni, kötözködő magatartása pedig jobbára férjét, Kristófot célozza. Az elbeszélőt látványosan irritálja Vera attitűdje, próbálja figyelmen kívül hagyni. Végül azonban az apjukkal is közösen találkoznak. A találkozón pedig fotó is készül hármukról, amelyet az elbeszélő a hazafelé vezető vonatúton nézeget, különösen az apja kézfejét, amelyhez hozzáképzeli a tenyerét és a tenyere vonalait is. Erről jut eszébe András, az egykori szeretője, róla pedig egy másik férfi is, akivel úgyszintén megcsalta a férjét. Gondolatfolyamba ágyazottan bukkannak fel a megcsalás-emlékek és a boldogtalan házasság tünetei is felsorakoznak. Otthon pedig előveszi az Andrással közös fotóját is, amely a gyermekkori fotói között van az albumban. A gyermekkorából apjáról szinte csak a horgászathoz kötődő emlékei vannak, a halételek iránti undora is innen eredeztethető, s Andrással való viszonyának is ez a kezdőpontja. Különös, hogy álmában András mégis vízparti jelenetben tűnik fel. Reggel pedig a férj az ebédet tervezi – rántott hal lesz. De vajon az elbeszélő házasságának végpontja az álom vagy a halak iránti undor lesz, amit a férj figyelmen kívül hagy?
Géczi János Vers a sokadik Annáról, harminc év után című költeménye Juhász Gyula Anna-verseit idézi fel bennünk, különösképpen a Milyen volt szőkesége címűt. Mondhatni, újraírja, modernizált verzióban, de az Anna iránti szerelem örökkévalósága megkérdőjeleződik, ezt már a cím is jelzi, „sokadik Annáról” szól a vers, nem pedig az egyetlenről. Ugyanakkor mégis egy maradandó szerelmi kapcsolat emlékei villannak fel itt, amely emlékek filmszerűen sorakoznak fel a lírai én előtt. A lassítás és a gyorsítás egyaránt tragikus sorsot mutat, a drámai hatás nem tűnik eltörölhetőnek. A szerelem élményéből a veszteség maradt eleven és persze a szeretett nő hajának megfejthetetlenül aranyló színe:
„hiába pergetem le százszor,
el nem dönthető, honnan
áradt a hajadba több
kévényi színarany.”
