Megjelent és a Szófán már olvasható a Tiszatáj októberi és a Kalligram decemberi lapszáma, Enesey Diána ajánlója következik.
A két lapszámból kiemelt írásokat talán a felfedezés, a különös kaland és valamiképp a ráeszmélés köti össze. A mostani ajánló nem szigorú értelemben tematikus, de a fenti három, összekötő kapocsként is szolgáló mozzanatra igyekeztem minden írás esetében rávilágítani.
A Tiszatáj októberi száma
Az októberi Tiszatáj a török irodalom világába kalauzol bennünket, felmutatva a Kelet és Nyugat határán álló irodalom főbb kérdéseit, nehézségeit és varázsát.
A török irodalomba mindenekelőtt Barış Yılmaz előszava nyújt bevezetést, amelyben röviden elénk tárja, hogy milyen műfajokban is alkottak a török szerzők, mielőtt a „nyugati stílusú” művek felé fordultak. Szó esik a török népi irodalomról, az úgynevezett szúfi irodalomról és a palotairodalom fogalmával is megismerkedhet az olvasó, valamint néhány verselési formát is megnevez az előszó. A bevezető kitér a török színházi kultúra alakulására is.
Péri Benedek fordításainak köszönhetően pedig I. Szulejmán szultán költészetébe is bepillanthatunk, egy jellegzetes verselési formát megismerve. I. Szulejmán ugyanis rövid versekben, gazelekben alkotott.
Érdemes áttekinteni az irodalomtörténeti részeket is, mert számos identitáshoz fűződő kérdést vet fel és talán jónéhány magyarázattal is szolgál a török irodalommal kapcsolatban a keleti és a nyugati kultúra találkozása.
Ám most áttérek azokra az írásokra, illetve fordításokra, amelyek a leginkább magukkal ragadtak.
Turgut Uyar Megálló az égre nézéshez című, sodró lendületű verse Szőllősy Balázs fordításában jelent meg. Egy éjszaka történetét tárja elénk a vers, apró pillanatképekben, amelyekben bár utcarészletek villannak fel, a természet is lényeges mozzanatként szerepel, olykor metaforikus ábrázolás formájában. A központi motívum viszont az égre nézés. De mit jelenthet ez? Egy részegségbe torkolló, szerelemmel átitatott éjszaka közepébe csöppenünk a verset olvasva, a szerelmesek az egyik buszról leszálltak és hamarosan egy másikra felszállnak, de a köztes idő egy kis darabka örökkévalóságnak tűnik, alkalmas időnek arra, hogy emlékek szülessenek, hogy az az éjszaka, ha az emlékezetükből ki is hullik, mégis megmaradhasson. Az égre nézés mutathat közös cél felé, az egyirányba tekintésben történő összekapcsolódásként, de akár a szerelem megerősítése iránti vágyként is. Talán ez volna az egyetlen, magasabb rendű irány, amelyre tekintve úgy nézhetnek egészen egymásra, hogy közben tekintetünk nem a másikat fürkészi?
„Számtalan ablakod volt egyenként becsuktam őket
Hogy felém fordulj egyenként becsuktam őket
Jön a busz felszállunk és továbbmegyünk
Olyan helyet válassz ahonnan nem térünk vissza másképp nem lehet
Elég a kezed és a kezem emlékezzünk rá legyen elég
Fogtalak félretettelek magamnak ne állj meg emlékeztesd magad
Ne állj meg emlékeztesd magad
Ne állj meg nézzünk az égre”
Ami a prózákat illeti, Sait Faik Abasiyanik Egy csapat ember című novelláját emelem ki, amely a jéghideg isztambuli telek egy, az elbeszélőben mély nyomot hagyó éjszakáját és egy különös találkozást örökít meg – Tasnádi Edit fordításában. Az elbeszélő épp villamosra várakozik, a szélben borzongó város néhány mozzanatát is megpillanthatjuk az ő tekintetén keresztül. Villamosra várás a hazatérés és az ágyba bújás utáni vágyakozássá válik, amelyet nemcsak saját vágyaként, hanem a többi várakozó legfőbb gondolataként ír le. Csak nem mindegy, milyen is az az ágy:
„Velem együtt vagy tíz ember nézi tovább a látott film álomképeit,és várja türelmetlenül a villamost, hogy mielőbb újra része legyen ágyának remények, illúziók, eljövendő szép napok igézetét keltő, avagy álmatlan háborús éjszakákra és óvóhelyekre emlékeztető langyosságában […]”
Az időjárási viszontagságok egyre nehezebbé teszik a várakozást, a fáradtság pedig további képfolyamokat formál a külvilág és a benső világ összeolvasztásából.
Az elbeszélő végül, átfázva és a várakozásba belefáradva, hársfateáért indul, hogy átmelegedve térhessen majd haza, ekkor történik meg vele a különös találkozás. Megszólította őt valaki „szívmelengetően kedves anatóliai hanghordozással”, és ez az ismeretlen „hozzá hasonló” embereket keresett. A hasonlóságot a lenge öltözet jelentette, ez kiemelte a melegen öltözöttek tömegéből a társait kereső embert. Ő is azok közé tartozik, akik nem is vágyhatnak saját ágyakra, akik a hajnalig nyitva tartó kávéházakban hajtják álomra fejüket és akiket onnan is kidobnak, mert nem alhatnának a kávéházakban. Az elbeszélő hazaútja során látta, hogy „egy tartalékostiszti-iskola előtt egy csapat ember haladt”, épp olyanok, mint az őt megszólító ember. A hazatérés az elbeszélő számára nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az ágy sem volt már igazán kívánatos, csupán ez motoszkált a fejében:
„Csak aki tapasztalta, az a megmondhatója, milyen hosszú a tél, milyen hosszú, véget nem érő istenverése Isztambulnak, s milyen égető szükség volna olyan helyekre, ahová éjszakára be lehet húzódni, még mielőtt bezárják a hajnalig nyitva tartó kávéházakat.”
A Kalligram decemberi számából
Herbert Fruzsina Csend című novellája igazán elgondolkodtató, tudatfolyamszerűen áradó írás. A főszereplő egy középkorú férfi, aki gondolatait igyekszik rendezni, próbál befelé figyelni, a „sima felületű mahagóni asztal”-nál. A férfi benső világa, a gondolatok áramlása mellett a külső szemlélő megfigyelése is felbukkan: az asztalnál ülő férfi képe és a testhelyzet alkotta geometriai forma. Ám a központi elem a csend, mégpedig a „totális csend”, amelyet végre „meghall” és amely utoljára az anyaméhben vehette őt körül – talán. Ez a csend különleges, szinte tapintható, sőt még szagolható is:
„Azt a csendet, ami mentes a mondatfoszlányoktól, amiket mások életéből kap el az ember és mint az ökörnyál, a bőrére tapadnak, megváltoztatják gondolatai összetételét. Azt a csendet, aminek a szaga talán olyan, mint a jégé, mikor megszagoljuk nem szagolunk mást, csak valaminek a helyét, a szagok hiányát, a hideget.”
Talán épp ebben a csendben lesz képes végre megírni az évek óta tervezett darabját. El is kezdődik a darab a gondolataiban, aztán elakad, félbeszakad a beszéd, a zeneszerző sem tudja folytatni a dallamot, kimerevített kép tárul elénk. Újra a totális csend kell, gondolati útra indul a főszereplő, sivatag felé veszi az irányt. Itt ébred rá, hogy miért nem hallja a totális csendet, a jelenet párbeszédeit és a zenét. Végül „elhessenti” az ablakpárkányról a feketerigót, azt a lényt, ami a totális csend felé terelte őt.
Különösen nagy öröm számunkra, hogy a Kalligram decemberi lapszámában megjelent szerkesztőtársunk, Havassy Gergely novellája is, A lélektan fontosságáról címmel, amelyben egy különös baráti összejövetel történetébe csöppenhet az olvasó. Az írás kritikai felhanggal tárja elénk a plázák természetellenes közegét. A záró képsorok, a pláza gyorséttermében üvöltő gyermek képével a rendellenesség természetességét mutatják be. A sorok között – hol implicit, hol nagyon is explicit módon – társadalom- és korkritika bontakozik ki.
