A TIZEDIK

Stijn Vervaet: A jugoszláv irodalom mint posztimperialista konstelláció (tanulmány, Hovanec Zoltán fordítása) [Tiszatáj]

 

A Tiszatáj legfrissebb száma külön blokkot szentel a „jugoszláv” irodalomnak. Az idézőjel használatát mindenki azonnal megértheti: vajon lehetséges-e beszélni egy ilyen heterogén nyelvi közegben egységes irodalmi tudatról? És mihelyt föltesszük ezt a kérdést, rögvest ránk borul sok másik is; mígnem rájövünk, hogy hétköznapi fogalmaink egy „nemzeti irodalomról”, „nyugati és periférián levő” irodalmakról, „egynyelvű szerzőkről” finoman szólva is megkérdőjelezhetők. Ennek a problémahalmaznak igyekszik néhány fontosabb aspektusára rávilágítani Stijn Vervaet tanulmánya. Nem éppen a legkönnyebb olvasmány, de mindenkinek csak ajánlani tudom, aki árnyaltabb képet szeretne kapni arról, hogy milyen az a kelet-közép-európai irodalmi világ (és annak a nyugathoz való viszonya), amely bizony sok tekintetben a sajátunk is. [B. Cs.]

 

 

A KILENCEDIK

„Egy nyugalmazott szarvasbogárpásztor” (Fekete Vince beszélgetése Szilágyi Istvánnal) [Székelyföld]

 

Ez a beszélgetés voltaképp több beszélgetés, melyek jó tíz évvel ezelőtt készültek a nagyszerű erdélyi, partiumi íróval. Nemcsak műhelytitkokat tudunk meg ezekből (például hogy mennyire alakult ki írás közben egy-egy regény cselekménye, hogy mennyire „kísérlet” az írás, vagy hogy miként választ a szerző nyelvet egy szövegéhez), és nem is csak visszaemlékezések gyerekkorra, Zilahra, diktatúrára, történelmi időkre, de (és mindenekelőtt) bepillantást nyerhetünk a szerző különleges gondolkodásába, melyet történeti szemlélet itat át. A legtöbb szó persze a csodálatos Kő hull apadó kútba című regényről esik (még ha külön kiemeli is Szilágyi, mennyire örült, hogy nem vált az irodalmi köztudatban „egykönyves szerzővé”). Ez a remekmű máig ható problémákat szólaltat meg női létről, társadalmi különbségekről, bűnről és bűnhődésről, és kifejezetten érdekfeszítő megtudni, mi minden jár a szerző fejében, amikor e regényre visszapillant. Nekünk pedig, akik folyóiratokat olvasunk, az is roppant figyelemre méltó, hogyan gondolkodott Szilágyi irodalmi szerkesztőként a cenzúráról: cenzúrázott mindent, ami „hovatartozás alapján” bánthatott valakit is. [B. Cs.]

 

 

A NYOLCADIK

Lapis József: Az igazi kritikus (vers) [Eső]

 

Az Eső tavaszi számának központi témája a kritika, a kritikusi élet nehézségei és ennek összes vonzata. Emellett — a lapszám első szakasza— az élet és a halál tematikájára a fókuszál. Most a lap második felére koncentrálok, különös tekintettel Lapis József írására, ám eközben kitekintek a többi, kritikáról szóló szövegre is. Lapis József verse remek felütés a kritika témájához, a kritikus életének alapvonásait ábrázolja, benne az olykor patetikus komolyság több ponton ironikus végpontra jut. Azonban a vers megfogalmaz néhány lényeges, mondhatni, hermeneutikai elvet a kritikusok számára. Jelesül az igazság prioritását, amely a szerzői auktoritáson is felülkerekedik, a történelem és a tapasztalat mozzanatait és az aktualitásra való fogékonyságot is kiemeli. Ezek a mozzanatok a lapszám többi írásában is megbújnak vagy épp felszínre törnek. Pillantsunk bele néhányba:

Zalán Tibor verse a kritikus félelmeiről, gyötrődéseiről és döntésének súlyáról szól. Láthatjuk, a „fogalom nélküli tapasztalat” gátat vethet a kritika megszületésének, a gyávaság és a „borítékolt halhatatlanság” kerül itt összetűzésbe. 

Bazsányi Sándor a szégyen szegletei felől ragadja meg a kritikusi (és az írói) létet, egészen a világirodalmi horizontig tágítva a perspektívát, személyes élményekből (is) táplálkozva. Ugyancsak hangsúlyosak a személyes élmények Bánki Éva „Ne írj kritikát” című szövegében, ahol a kritika írása hídépítésként jelenik meg, amellyel a kritikus a más társadalmi helyzetű emberek megszólítását célozza. Az írásban számos példa szerepel — különböző megvilágításba helyezve a kritikaírás gyakorlatát — a trubadúrköltészettől egészen Tar Sándorig. Azonban a kritika reális oldalához a határfalak felhúzása is hozzátartozik, amelyet számos társadalmi tényező erősít fel, ennyiben pedig a kritika elválaszt, s ezért int a szerző: 

 

Hát jól gondold meg, ha kritikaírásra adod a fejed.

 

[E. D.]

 

 

A HETEDIK

Csobánka Zsuzsa Emese: Végtelen nyolcas (vers) [Alföld]

 

A hétköznapok rejtett metafizikája — ez volt az első gondolatom erről a versről. Ám a metafizikai rétegen kívül társadalomkritika és a kor kórképe is megjelenik. A hétköznapok szorongatásából, rohanásából, öncsalásából olykor ki kell szakadni, meg kell állni:

 

„…teret adni a térnek. 

Időt adni az időtlenségnek.

 

Utat kell nyitni a valóságnak is, vagyis annak, ami a vélt, megszokott valóság alatt lapul, az igazságnak. Igaz, ez a látvány gyakran fájhat. Fájdalom és igazság tárul fel, ha a hétköznapok tünékeny pillanatainak a mélyére látunk. Ebből kiviláglik, hogy mit értettünk félre, hogy nem irányíthatunk mindent, hogy az életet és a változást hagynunk kell „megtörténni annak rendje és módja szerint”. [E. D.]

 

 

 

A HATODIK

Mária Ferenčuhová: tévedni sem volt ideje (vers) [Kalligram]

 

Nem csupán a Kalligram műfordítás kínálata állított nehéz döntés elé, de Mária Ferenčuhová remek versei is, Merva Attila fordításában. Hosszas tűnődésem eredményét nem is tudom alaposan indokolni. Talán az a széles és különlegesen szemléltetett időhorizont szolgálhat magyarázatul, amit a vers elénk tár, mégpedig a múlhatatlan, de hiábavalónak tűnő szerelem által kifeszített síkon. Gyermekkori emlékek, mint a tantestület hűtőjéből kidobásra szánt sütemény, amelyet végül közösen fogyasztott el a szeretett személlyel. Valami romlott köti össze őket. Fizikapéldák és a másik által megnyerni vágyott úszóbajnokságok — megannyi apró kapocs. Az életen át tartó szerelem zálogai. Ám nem csak győztese van az úszóbajnokságnak, s nem csak az úszóbajnokságnak van győztese (és vesztese is). A szerelem bajnokságát — úgy tűnik — a lírai én elvesztette, mert túl sok maradt benne az álom, túl hosszan kíséri őt az emlékezés. [E. D.]

 

 

AZ ÖTÖDIK

Fekete Vince: (Ikarosz) (vers a Halálgyakorlatok című ciklusból) [Tiszatáj]

 

Hogy mennyire értelmezhető különálló versként ez a mű, azon el lehetne vitatkozgatni, hiszen az utána következővel egy közös cím alatt jelent meg. Magam önálló műként is értelmezni tudom (nem tagadva, hogy ciklusrészként tekintve bizonyos további jelentések rakódhatnak rá). Ikaroszról azt tudjuk a közismert mítoszból, hogy nagyon vágyott a fény felé röpülni, de olyan közel merészkedett a naphoz, hogy végül elégtek a szárnyai. Nagyon különleges, szinte példátlanul egyedi átirata ez a vers az eredeti történetnek. A „repülés” itt ugyanis az emlékezés munkája, melyet egyre szárnyalóbb nyelven jelenít meg a szöveg egy idősödő női (?) főszereplő arcát a képi világ középpontjába helyezve:

 

tágra nyílt szemmel,
eltátott szájjal karjai felfelé lendülnek, ahogy visszanéz
régi, egykori arcaira, mintha sokan, rengetegen lennének
ott vele együtt, és mennyien el is porladtak nyomtalanul! 
[B. Cs.]

 

 

 

 

A NEGYEDIK

Etela Farkašová: A forgatókönyv (regényrészlet) [Kalligram]

 

Egy hirtelen és a tervezettnél hevesebb ajtónyitással lépünk be a szobába, s egyúttal Etele Farkašová regényrészletébe is. Az időskor kiszolgáltatottsága egy újságcikk kapcsán bontakozik ki. Az olvasó egy betűt sem lát a cikkből, nem látja, hanem érzi. Az idős pár hangulatából olvasunk. A becsapottság dühe és tompa fájdalma húzódik meg kettejük rövid, utalásszerű mondatokból álló beszélgetésében. Kezdetben  olyan hajlíthatatlannak mutatkozó női szigor gondoskodó gyengédségbe fordul. A történetre rávetül a betegség árnyéka és az álmatlanság is, de felülkerekedik a felfedezés öröme. Mennyi észre sem vett vagy elfeledett holmi lapulhat egy házban? Mennyi fel nem tárt csoda bújkálhat a másikban? Hogyan szállnak szembe az utódok génjei a szülői és nagyszülői álmodozásokkal? Ezekre keresi a választ Farkašová írása, mégpedig az éltető és talán megfiatalító zene útvonalán. [E. D.]

 

 

 

A HARMADIK

Piros Vera: Randevú (novella) [Látó]

 

Az áttűnések novellája ez. Konrad és Éva életének, főleg reggeleiknek apró mozzanatai egymásba kapcsolódnak. A térbeli elválasztottság az idő révén egységgé változik. Az egységet a múlt emlékei is erősítik, csak azokban épp a térbeli egység győzi le az időbeli elválasztottságot. Az egy-egy elkapott reggeli pillanatból élettörténeteik lényegi elemei bontakoznak ki — szinte úgy érezzük, ismerjük a karaktereket. A pillanatok és a múlt néhány mozzanatnyi foglalata ilyen árulkodó. Az élettörténeteik hátterén pedig megjelenik az átfogó, történeti kontextus: a vasfüggöny „átvágása”, ez az ő jelenük, túl a cigaretta füstjének és a kávé kortyolásának pillanatain. Piros Vera novellája remek érzékkel mutatja be, miként hathat az egyes emberek életére a történelmi szituáció, s hogyan szakadnak szét, majd fonódnak össze az egyéni élettörténetek a makroszinten zajló, mondhatni, világtörténelmi események hatására. [E. D.]

 

 

A MÁSODIK

Taródi Luca: Futás (vers) [Apokrif]

 

Taródi Luca verse olyan problémát szólaltat meg, amely rohanó világunkban alighanem valamennyiünket érint: hogy nem tudunk megpihenni. Leülhetnénk persze, de az „ennyi ember előtt” szégyen lenne. (E sorokat olvasva nem tudok nem arra gondolni, hogy mennyire telibe talál, hogy mennyire ilyen az életünk: szégyenbélyeget ütnek arra, aki akár csak egy pillanatig is kivonná magát a körforgásból, a kényszerek, megfelelések, szokások, morális elvárások szövevényes hálójából.) Pedig tényleg csak egy pillanatot szeretnénk pusztán önmagunknak! És ez annak ellenére lehetetlen, hogy a folyamatos rohanásért soha nem kapunk igazi jutalmat, a „futás”, bár nyilvánvalóan nem magunkért van, az derül ki, hogy másokért sem:

 

rég nem nézi senki, hogy ez most kinek hasznos,
van, akinek még tetszünk-e? 

 

[B. Cs.]

 

 

AZ ELSŐ

Tamás Dénes: Ha túl gyorsan (vers) [Székelyföld]

 

Tamás Dénes verse szinte észrevétlenül alakul át a szemünk előtt egy hétköznapi biciklizés élményének elmeséléséből előbb rapszódiává, majd ódává, végül filozófiai tankölteménnyé. A nagyívű kompozíció legfontosabb motívumai a dögök. A bicikliző lírai én egyre többet lát belőlük, és ahogy egyre gyorsabban halad, egyre gyakrabban is ütköznek látómezejébe az elhullt állatok. Bár már a szöveg elején is sejthetjük, a végére nyilvánvalóvá válik: átfogó metaforáról van szó. Az egyre gyorsuló világ egyre több halottat termel, ez pedig, ha úgy tetszik, a tömegtermelés kritikája, ha úgy tetszik, fölgyorsult életünké, az egész modernitásé; ha úgy tetszik, akkor pedig az érzékelésünké, amely nem képes elidőzni a csend és mozdulatlanság szépségein. [B. Cs.]

 

(Írásunkat Mayer Éva grafikája illusztrálja, amely az Eső tavaszi számában jelent meg.)