A TIZEDIK: F. Bakó Enikő: Medencés ház (rövidpróza) [Székelyföld]

 

Próza az idő fájdalmakat és rút dolgokat megszépítő tevékenységéről. Vagy próza a megszépítésről. Nem is, talán inkább a szomorúságban megbúvó szépségről és örömről. Azt hiszem, ezt a kettősséget dolgozza fel F. Bakó Enikő prózája. Emlékeket villant fel a szocializmus idejéből, a gyermekkorából, amelyek a munka nehézsége, az akkor fennálló rendszer, a veszteségek, de legfőképp „Tatus” köré szerveződnek. Sejtjük az emlékek mögötti szomorúságot, olykor dühöt és a szenvedést is, de a mindennapokhoz tapadó emlékek mégis a szeretet múltat, jelent és jövőt egységesítő elemét emelik ki A gyermekkori vágy, amely a Dallas-t nézve ébredt,  a medencés házról, valósággá vált, de sosem válik el a gyermeki álmodozástól. Ez az írás egyfajta búcsú is, ám semmiképp sem a lezárás értelmében, a megőrzés szükségessége lüktet benne, a gyermekkorban alaposan megfigyelt és eltanult szomorúságot legyőző, vagy a szomorúságba vegyülő vigasság. [E. D.]

 

A KILENCEDIK: Moesko Péter: Őszi hó (regényrészlet) [Kalligram]

 

Moesko Péter alighanem sokak szívébe lopta be magát első novelláskötetével, melyben egészen hétköznapi sorsokban és történetekben mutatta föl az élet szorongató szépségét és tragikumát. A szerző első regényének részletei már egy idő óta olvashatók a Kalligram folyóiratban. Úgy tűnik, a varázslat a nagyobb epikai konstrukcióban is valahogy hasonlóan működik Moeskonál, mint a novellákban: a mélyebb tragikum szinte észrevétlenül szivárog föl a teljesen hétköznapias felszínre, különös árnyalatokkal átszínezve azt. Miért volt olyan jó élmény elolvasni ezt az egyébként tényleg teljesen banális témájú (új céges pozícióról, egyetemről, költözésről, lakásfelújításról, házavató buliról szóló) részletet? Mert szinte éreztem benne saját életemet, Róna utcástul, irodástul, vizsgaidőszakostul; a fiatalság megindító lüktetését – bizony már venném kezembe az egész regényt is. [B. Cs.]

 

A NYOLCADIK: „Visszaadtad a hitemet az irodalomba” (Bárány Tibor, Gács Anna, Milbacher Róbert, Sári B. László és Margócsy István beszélgetése) [2000/4]

 

Pár hónappal ezelőtt Milbacher Róbert megjelentetett egy sok vitát kiváltó esszét, amelyben a kortárs irodalom „ellektűrösödéséről” panaszkodott. A 2000 folyóirat legfrissebb számában összeült öt kitűnő irodalmár, kritikus (köztük maga az ominózus cikk szerzője), hogy megvitassa Milbacher állításait. A beszélgetés során a résztvevők igyekeztek a maguk számára is körülírni, mi voltaképp a „magas irodalom”; összefügg-e ez egy könyv népszerűségével, és ha nem, akkor mégis mivel függ össze. Nemcsak igen tanulságos esztétikaelméleti álláspontokról olvashatunk, de a kortárs magyar irodalom olvasásszociológiai mélyrétegeibe, a kiadói világba, a kortárs médiakörnyezet állapotába is bepillantást nyerhetünk, nem kerülve meg sem a történeti, sem a gazdasági aspektusokat. A végső tanulság talán az, hogy a „magas irodalmat” elhamarkodott dolog volna temetni; ez utóbbi ugyanis, ha lényege szerint valamilyen tőlünk merőben idegen léttapasztalattal képes szembesíteni, akkor definíció szerint éppen akkor a legnehezebben fölfedezhető, amikor a legmagasabb szinten működik. [B. Cs.]

 

A HETEDIK: Boda Edit: Visszamese (vers) [Látó]

 

Van néha, hogy versolvasás közben hirtelen megragad egy-egy sor bámulatos szépsége, és mielőtt tovább haladnék, újra és újra megismétlem magamban a talált részletet. Így jártam Boda Edit Visszameséjével is:

 

amikor a bagdadi kalifa lányaként finom kezével
reggelente kitárta palotája ablakát,
a fák lombjai közül előkócolódó szél pedig
meg-meglebbentette aranylevélszerű fülönfüggőit

 

Ez itt bizony a „szép szavak kegyelme”, ahogyan egy helyt Tandori Dezső fogalmazott. Ez a csodálatos mesebeli lány az „aranylevélszerű fülönfüggőivel” azonban valójában nem más, mint egy erdei sikló! Ám amíg a mesékben a lány változik át hüllővé, addig a „visszamesében” a hüllőből lesz egy csodaszerű látomásban a bagdadi kalifa lánya – megmutatva, hogy a költészet a legmindennapibb léttapasztalatainkba is bebújhat, hogy kifordítsa sarkaiból a világot. [B. Cs.]

 

A HATODIK: Panoptikum, szoros olvasás és a jó cukor (kerekasztal-beszélgetés a figyelemről) [Alföld]

 

A legújabb Alföld külön blokkot szentel a figyelem témájának. Tófavy Tamás és Molnár Gábor Tamás tanulmánya is (más-más szempontból, de) ezt a témát járja körül, kettőjük, valamint Fodor Péter és Simon Attila kerekasztal-beszélgetése pedig nagyon sok rétegét igyekszik föltárni e kérdéskörnek. A beszélgetésnek vannak töményen filozófiai részletei, ezeket inkább csak a téma iránt különösen fogékony ínyenceknek ajánlom; ám amikor arról esik szó, hogy miért olyan népszerűek ma a Netflix-sorozatok, és hogy ez a fajta médiafogyasztás hogyan viszonyul az olvasás nevű médiafogyasztáshoz, akkor azt hiszem, nagyon-nagyon sokan megszólítva érezhetik magukat. Vajon miért nevezzük sorozatfüggőnek, aki sok sorozatot néz, és nem „könyvfüggőnek”, aki sokat olvas? Vajon valami másféle figyelem működik egy könyv olvasásakor – és ha igen, hogyan írható le esztétikailag, sőt akár szociológiailag ez a másféleség? [B. Cs.]

 

AZ ÖTÖDIK: Guillaume Métayer: A4 (prózavers) [Tiszatáj]

 

Métayer francia költő, klasszika-filológus, irodalomtörténész és filozófiatörténész, aki Petőfi, József Attila, Kemény István és Lackfi János verseit is fordította franciára. Az ő Tiszatájban megjelent prózaverseit pedig Szeder H. Réka ültette magyar nyelvre. Nem volt egyszerű dolgom, ugyanis hét remek prózavers között kellett döntenem. Végül az „A4” lett nálam a „győztes”, indokom pusztán szubjektív: ez érintett meg a leginkább. A Mestre partján felcsapó hullámoktól jutunk el az életben rejlő jelentésességig. Az óriási hullámok által meghódított territórium elvezet a házak közé, sőt a lakások belsejébe is, egy régi, elmúlt szerelem falra írt történetéig visznek. A lassított felvételként szemlélt hullámokat a lassítás, úgy tűnik, meg is hosszabbítja. Ami a térben előrenyúlás, az az időben visszanyúlást jelent, a „halott szerelem” szavaihoz térünk vissza, melyek a fejünkben „kollázst” alkotnak. Végül minden egyet jelent majd, ugyanaz lesz szeretni és nem szeretni. Az élet hullámzó sodródásában, a hullámok meghosszabbításában talán mindannyiunk története ráfér egy A4-es papírra. [E. D.]

 

Döbrentey Dániel: Lecce

 

A NEGYEDIK: Fecske Csaba: Anyegin elkallódott levele (vers) [Székelyföld]

 

Mindig is hittem Anyegin elrejtett, vagy félbehagyott, vagy összegyűrt, vagy éppen elkallódott levelében. Hiszek benne, mert úgy vélem, egy kicsit mindannyian Anyeginek vagyunk — a magunk módján. Bennünk rekednek szavak, érzések, talán túl sokszor, talán többször, mint kéne, talán egy egész (egészen más) élet összeállhatna a kimondatlan dolgaink láncolatából. Anyegin — Fecske Csaba tollából származó — levele Tatjana levelének panaszosságát és kihúnyóban lévő reményét visszhangozza. Úgyszintén közös elem a szerelem önmeghatározásban betöltött szerepe, a magány, amelyet csak a vágyott kedves csillapíthat. A verset belengi az éltető, de mégis halálosnak tetsző halhatatlan szerelem. Az idősíkok egybefonódnak, csak a halovány remény jelent árnyalatbeli különbséget a múlt és a jövő között. Csak a képzelet és a múlhatatlan szerelembe vetett hit segíti a jelenbe átkúszó múlt tompa fájdalmait. [E. D.]

 

A HARMADIK: Czeglédi András: Ukronikus keresztkapcsolódások (tanulmány) [2000/3]

 

Az ukrónia témaköre azok számára is érdekes lehet, akik nem éreznek magukban mély érdeklődést filozófiai témák iránt. A kifejezés Charles Renouvier francia neokantiánus gondolkodó nevéhez fűződik, s az „utópia” kifejezéssel analóg módon képződött a jelentése, csak épp az időre vonatkoztatva: semmikor-időként aposztrofálhatjuk. Az ukróniában rejlő kontrafaktuális elem ellenpólusát a történelmi valóságra (pl. személyekre) építkezés képezi, s ez teszi hihetővé is, ezáltal nem merőben fiktív. Az ukrónia filmekben, színdarabokban is megjelenhet, s mint ilyet, narratív módként határozza meg Czeglédi. Czeglédi tanulmánya Bloch, Lukács és Mannheim gondolkodására fókuszál, az utópia, az aszinkronitás és a generáció problémáinak vonalán haladva, kiemelve Marx gondolatainak hatását. Különösen izgalmas az egyidejűség-koncepció vizsgálata – a három gondolkodóra és a 19-20. századi elgondolásokra tekintettel. Az ukrónia végső soron „találkozási idő”, amelyben a jövőre való nyitottság a hangúlyos, s a múlt hamvaiból felemeli a reményt. [E. D.]

 

A MÁSODIK: Halmai Tamás: Szókratész kakasa (vers) [PRAE]

 

A vers címe Platón Phaidón című dialógusának záró sorait idézi fel. A Parmenidész című dialógusból ismert egy és sok problémája is felsejlik a vers elején, amely rögtön ki is egészül a „tekintet” fenomenológiai fogalmával. Egész-igényt sejtetnek ezek a sorok, a tekintetünk egységbe fogó törekvésén keresztül. Heideggerre is reflektál, a világ létmódját és „világlását” középpontba állítva. A versben az ellentétek nem feszülnek egymásnak, inkább összekapcsolódnak, mint Hegel gondolkodásában, így a történelembe folyton beleavatkozó háborúk képe sem színezi fájdalmasra a további sorokat. Az élet diadalát olvassuk ki a sorokból, vagy csak azt reméljük kiolvasni: még Aszklépiosznak is le kell mondania a kakasról, hisz nem érdemel halált. De egyáltalán megszületett már a világ? Talán csak „[e]mbrió szervecskéi” vannak meg, a világegyetem kisebb és nagyobb részleteiben, s talán fel sem éri mindezt a beszédben kifejezhető gondolkodás. A „végső némaság” egyesíti az igen és nem ellentétét. Vajon mit hoz a felhők alászállása és a bennük lévő „törékeny angyalok”? [E. D.]

 

AZ ELSŐ: Nádasdy Ádám: Általános témák (vers) [Alföld]

 

Már az első sorból kiderül, hogy itt létösszegzésről lesz szó: közeledik a nagy lovas, nyilván a halálé. A többes szám első személyű igealakok mintha önbiztatásként működnének: „szembesüljünk”, „mozduljunk el”, „lássuk be” – mivel a halál tapasztalata minden embert eléri egyszer („általános”), ebből a közös nagy tudásból meríthet az egyén biztatást, hogy a „kínosan privát ügyekről” (vagyis saját meghalásáról) beszéljen. A versszöveg e lökés után már „bátran” vált át egyes szám első személybe, még ha dadogósan indul is a vallomás. A dadogás vége azonban döbbenetes (egyszerűségükben is döbbenetes) léttapasztalatok kimondása. Minden megtörtént, amiről azt hittem: soha; a verszárás mintha már a túlvilágról (egy sírkő alól?) küldené játékosságában is megrendítő, katartikus üzenetét:

 

Előbújnak a bogarak maguktól,
nem muszáj siettetni, nem muszáj
fölemelni a nagy, lapos követ.

 

[B. Cs.]