Nagyon sokféle értelmezését olvashattuk már ennek a klasszikus nagy Ady-versnek. A magyarság útvesztésének szimbóluma; szimbolista alapmű; háborús vers; és így tovább. A legújabb Tiszatájban Debreceni Balázs tanulmánya vadonatúj szempontot vet föl: a költemény talán arról a világról mesél, azt a világt kelti életre, amely még az ember előtt létezett, és amely majd talán az ember után létezni fog. A poszthumanista irodalomkritika számot vet azzal a globális méretű történelmi fejleménnyel, hogy a világ irányítása egyre inkább kicsúszik az emberi faj kezéből, az antropocén kort egy poszthumán időszak kezdi fölváltani. Ajánljuk nemcsak a csodálatos Ady-verset új szemszögből való újraolvasásra, de természetesen Debreceni Balázs elgondolkodtató tanulmányát is.
Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
Hol foltokban imitt-amott
Ős sűrűből bozót rekedt meg,
Most hirtelen téli mesék
Rémei kielevenednek.
Itt van a sűrű, a bozót,
Itt van a régi, tompa nóta,
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.
Kisértetes nálunk az Ősz
S fogyatkozott számú az ember:
S a domb-keritéses síkon
Köd-gubában jár a November.
Erdővel, náddal pőre sík
Benőtteti hirtelen, újra
Novemberes, ködös magát
Mult századok ködébe bújva.
Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.
Hajdani, eltévedt utas
Vág neki új hináru útnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincsen a faluknak.
Alusznak némán a faluk,
Multat álmodván dideregve
S a köd-bozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgü medve.
Vak ügetését hallani
Hajdani, eltévedt lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
