Anyám meg tanácstalanul állt, a többi asszonnyal együtt, pedig tudták, mi lenne a dolguk. A holttestet nekik kellene megmosni, tiszta ruhát adni rá, gondoskodni róla, hogy időben a sírba kerüljön.

Csak hát aznap minden zavaros és gyötrelmes volt. Kegyetlenül fájdalmas mindenkinek, nem csak nekem. Az egész olyan váratlanul jött, hogy azt hittük sír sem lesz, de ebben aztán segítségünkre lett egy jóravaló, vagyonos ismerős.

Ha jobban belegondolok, előző éjjel már érezni lehetett, most aztán magamra hagy, nem szól, nem segít, nem biztat. Aljasul elárul, és nem érdekli, hogy ez mit jelent nekem, anyámnak, a testvéreimnek, az egész nagy családnak. Micsoda önző, kegyetlen mocsok! És persze tudtam mi lesz, mert azt még elmondta, végtére is megegyeztünk, és ő egyszerűen csak megtartotta az egyezség rá eső részét. Azzal, hogy hallgatott. Konokul, makacsul, kegyetlenül. Én meg tartottam a saját részemet, amikor vért izzadva rettegtem éjjel, és amikor másnap megkorbácsoltak, ruháimat leszaggatták, és senki ne higgye, hogy hagytak rajtam akár egy kis ágyékkötő rongyot is. A vérrel áztatott, bőrre száradt vásznat, ha letépik, szakad azzal a bőr is, mintha elevenen nyúznák az embert.

 

A temetés napján tehát tartottam az apámmal kötött egyezség rám eső részét és cipeltem a harminckilós gerendát.
Nem volt könnyű.

Előtte már ólmos korbáccsal vertek, tépte a húsom, folyt a vér, kínok kínja, Istenem, ne hagyj el! De hát ez csak egy vicc! Így aztán cipeltem a vízszintes gerendát, és úgy rogytam össze a súlya alatt, buktam arcra az utca kövén, hogy azt hittem sosem állok fel többé.

De felálltam. És apám akkor is hallgatott.

A húszcentis szögeket a csuklómba verték; fröccsent a vér, recsegett a csont, pattant az ín, ez nagyon fontos, pattanjon az ín, mert így lesz muszáj a hátizmaimmal tartani magam, hogy valamennyire lélegzethez jussak. Lábamat behajlították, hogy ha marad bennem még egy kis életösztön, fel tudjam nyomni magam valahogy, és levegőt vegyek. Pokoli volt a fájdalom, de mégis araszoltam felfelé, hogy enyhüljön a nyomás, a görcs, a fuldokló érzés, hogy nincs levegőm, nincs levegőm, de a kezemben, lábamban tűzként lobogott az idegfájdalom, onnan futott végig a gerincemen és maradék levegőmmel ordítottam: Abba! Atyám! Abbaaaaa! Atyááááám!

De apám a temetés napján hallgatott.