Húz lefelé. Szédülök. Ébredéskor volt már ilyen. Nem ébredtem fel teljesen. Ha üldöznek álmomban, nem bírom megmozdítani a lábam. Most a karomat sem. Minek kéne mozdítani, jó, hogy ébren vagyok. Ég a szemem. Szemszárazság, mondta a szemész, már fiatal korban kezdődik, a sok számítógépezés is okozhatja. Émelygek, mit ittam este és mennyit? Van az ágyam mellett üveg? Elég lenne oda nyúlni. Minek nyúljak oda, nem vagyok emelgetős, mint a fazon, aki szintén kerülgeti Icát. Itt a kórházban is felbukkant, mintha ez véletlen lenne, Ica idegesen mondta, a gyerekét látogatja, aztán húz el edzeni, súlyt emel. Ezen nevetni is tudtam. Emel? Mi a fenének felemelni valamit, amit visszateszünk? Ica nem nevetett, azt mondta, ez olyan, mint a hegymászás, megmásszák, csak azért, mert ott van, a pasi bajnok, és egyébként is a sport jót tesz a kondinak. Ez célzás volt arra, hogy nekem nincs. Kondim. Tényleg nincs, semmit se emelek. Poharat azért szoktam, de nem csak én, hányszor mondjuk, emelem poharam. Most józan vagyok, csak a szememet zavarja a fény. Ica mindig mondta, barlanglakó vagyok, leeresztett redőnyökkel ülök egész nap. Miért baj ez? Most bezzeg kihasználta az alkalmat és felhúzta, szembesíteni akar a másnapos kinézetemmel. Nem tud felhúzni, ezzel nem. A szemközti fal üres vetítővászon. Mikor voltam én utoljára moziban?

Nyílik a vetítővászon mellett az ajtó, kulcscsörgést is hallok. Nem fény árad a szobába, hanem sötétség a háttérből. Fehér árnyékok közelednek. Talán angyalok visznek a mennybe, ha itt fekszem, üldözőbe se vesznek. Suttogásokat hallok. Álmodtam ismeretlen nyelven beszélőkkel. Nem volt kellemetlen. Kiszáradt a szám. Ezek nem akarnak velem beszélni. Lassan közelednek. Már biztos, hogy ébren vagyok. Tehát betartották az ígéretüket. Felhívtam Ica figyelmét arra, hogy biztosan, rövidesen értem jönnek. Csak felemelte szemét az égnek, aztán nevetett. Szeretnél megszabadulni tőlem, vágtam a fejéhez, de nem reagált. Már rég megszabadult, csak teszi magát, hogy aggódik.

Most tényleg lemerevedett az egész testem. Hajnali merevedés, na, az sincs már, az orvos szerint ez nem jó jel. De minek az hajnalban, mondtam neki, főleg, hogy Ica egy éve kiköltözött a hálószobából. Nem látom az arcokat, szemüket se. Álarc, fehér, és egy átlátszó páncél is plexiből a fejük előtt, csillog. Hófehér kezeslábasban vannak. Majdnem egyforma magasak. Nem így emlékszem rájuk, amikor megígérték, hogy legközelebb magukkal visznek, örökre, és nem kell visszatérnem. Ez tetszett a legjobban, a gondolataimat is kitalálták, nem kiránduláshoz van kedvem. Értettük egymást beszéd nélkül is. Felsőbbrendű civilizáció, magyaráztam Icának. Ő leragadt az őskori állapotban, majomszeretet és ilyesmik. A gyerek is ezt tanulja, az anyja elérte, hogy féljen tőlem, a saját gyerekem. Saját. Vagyis az Icáé. Ilyen jó alakú lány lesz, ha felnő. Minden férfi megfordul majd utána. Akárcsak Ica után. Ez miért baj? Ha csak fordulna. Az a balfék, halkhangú, rezidensnek kinéző doki, vajon ő mivel edz, ráfordult, hiába tagadják. Láttam a nézését és sajnos az Icáét is, ahogy visszanézett, ezt ismerem. Konzultálnak, hallottam a szót. Gyanúsan sokszor, és most már nem csak ők ketten, hanem konzílium is lesz. Mintha nem tudnám, mi az.

A falak hófehérek, nem csak szemben, nem fordítom a fejem semerre se, mindenünnen érzem a hideg fehérséget. Hol vannak a könyveim, hol van a kedvenc Roy Lichtenstein nyomatom, Bécsben egy vagyont adtam érte. Icának nem tetszett, tolakodó. Míg aludtam, ezek elvittek mindent? Vihetek csomagot magammal? Nem vagyok a tárgyak rabja. Minden porcikám fáj, remegek. Ha Ica itt lenne. de. inkább ne. Kétségbeesne. A két alak megáll az ágyamnál, a cipőjükön is védő, a védőn is védő. Nem hallom a hangjukat, gesztikulálnak, tehát beszélnek. Nem velem.

Icától hogyan búcsúzzak el, ha nem szólok neki, azt hiszi, ő üldözött el a nagyvilágba. Lehet, hogy mindezt csak elképzeltem? Észre se vettem, hogy a karomba nyomtak valamit, egy enyhe bolhacsípést éreztem és melegséget.

Tiszta az agyam, látom, nem otthon vagyok. Tehát nem titkolják, ez egy közbeeső állomás. Ha most itt lenne a laptopom, tudnék dolgozni, túl hamar jöttek értem. Meg kéne mondanom, időt kérek. Nem forog a nyelvem, megtölti az egész számat. Mutathatnám két kezemmel a T betűt, mint a meccseken. Nem bírok megmozdulni, két erős kar szorítja a felső karom, az ágy jobb és bal oldalán. Látom, a fehér, nem átlátszó kesztyűn, mindkét testhez tartozó kézfejen egy-egy dudor. A halkszavú pecsétgyűrűjét nem lehet semmivel se összetéveszteni, sokszor bámultam, amikor beszélgetés közben forgatta a középső ujján, hatalmas krokodilfej díszelgett rajta. A másik, kisebb kézfejen, már tudom, mi tetszik át, Ica azt mondta, nem bírja lehúzni azt a gyűrűt, le kell vágatni az ékszerésszel, de nem volt rá ideje. Egyszerre szabadítják ki mindkét karomat a szíjak szorításából. A fejemet már tudom forgatni, szememmel keresem az ajtót, de leginkább az ablakot. Rácsozott,