Mielőtt belevágnék David Szalay a Test című regényéről szóló értekezésembe, egy vallomással kell kezdenem. David Szalay esztétikája meglehetősen távol áll az én írói világomtól. Az én prózám sokkal inkább a szövegirodalom és a mágikus realizmus szerelemgyereke. Darvasi-tanítványként igencsak távol állok a minimalista hagyománytól.

2025-ben David Szalay magyar származású, angolnyelvű szerző nyerte el a Booker-díjat. Az indoklás szerint Szalay prózájának érdeme a tömörség, a visszafogott narrátori hang – vagyis az a minimalista prózapoétika, amely az angol nyelvű próza egyik nagy XX. századi hagyományához kapcsolódik, Hemingwaytől Raymond Carveren át napjainkig. 

Ebben a radikális visszafogottságban nincsenek metaforák, elbeszélő értekezések. David Szalay nagy kihagyásokkal dolgozik, amit külön dicséretesnek tartanak a kritikusok, és kétségtelen jó lendületben tartja a történetmesélést. De vajon a kihagyás poétikája egy ponton nem kezdi el kiönteni a gyerekkel együtt a fürdővizet? 

Ebben az írásban én nem annyira David Szalay regényéről, mint inkább egy olyan regénypoétikáról szeretnék szólni, amelyet a Test képvisel. A regény esztétikájának erősségeit és csapdáit szeretném megmutatni. Néhány esetben a dramaturgiával vitatkozni.

  

Elolvasva a regényt, bennem a következő kérdések merültek fel: milyen kritériumok alapján válik egy technikailag kifogástalan szöveg szépirodalommá; az a prózatechnika, ami a novellából virtuóz szöveget alkot, vajon működik-e a regényben is; elég-e a formai fegyelem, ha a regény nem vállal metafizikai vagy erkölcsi kockázatot.

Sokan érvelnek manapság amellett, hogy a szépirodalom egyre inkább húz a népszerűbb műfajok felé, aminek sok előnye van: sok olvasó, nagy siker. Itt nyilván nem arról van szó, amikor egy próza a zsánerműfajok megoldásait alkalmazza, hanem arról, amikor a könnyebb befogadhatóság kedvéért a szerző lemond a bonyolultabb mondatokról vagy az összetettebb mondanivalóról.

 

Számomra a próza nem attól válik szépirodalommá, hogy bonyolultan és körmönfont mondatokban mesél el valami módfelett kimódolt történetet, de még attól sem, hogy a szerző rögeszmésen filozofál oldalakon keresztül, hanem attól, hogy nem merül ki egyetlen olvasatban. Borges szavával élve: az olvasás hozza létre a végtelen könyvtárat. És emiatt a végtelen könyvtár miatt érdemes szépirodalmi igénnyel megírt műveket olvasni. 

A Test regényként meglepően könnyen befogadható. Ez nem feltétlenül baj. Az már igen, hogy regény jelentése feltűnően egyrétegű marad. Azzal, hogy a szerző csak szűkszavúan meséli el István történetét, nem véve tudomást fontos fordulatokról (hol van István apja, milyen volt a gyermekkora stb.), vagy elhallgat jelentős körülményeket (a nevelőintézetben hogyan is esett meg a homoszexuális kaland), sőt lemond a karakterizációról is, így nem tudunk meg semmit a főhősről. Nem apró életrajzi adatokat hiányolok, hanem azokat a jelentést tartalmazó gesztusokat, amelyekből egy ember személyisége ki tud rajzolódni a regényben. Hogyan reagál a sértésre? Mire figyel fel, amikor belép a szobába? Mit tart elfogadhatatlannak? Mitől jön zavarba? Eszembe jut Laclos Veszedelmes viszonyok című regényéből az a jelenet, amikor Valmont a szobalány felajánlkozását visszautasítja. Ez többet mond el erről a figuráról, mint Szalay száz oldalnyi hallgatása. Valmont karakterének azt a rétegét fedi fel a visszautasítás: ő nem pusztán a testi évezetekért hódít, számára ez társasági szórakozás, hatalmi játszma. 

„- Hát veled mi van? – kérdezi tőle a nagymama.

- Semmi különös.

Álldogál a kis erkélyen, és szeretne rágyújtani.” (6. old.)

De az is kérdés, ha a karakter az egész regény során egy jottányit sem változik, semmit nem tudunk meg a motivációiról – ha egyáltalán van neki. A dialógusok feltűnően átveszik a narráció helyét a regényben, azonban a főhős kommunikációs közlései az alábbiakra szorítkoznak: „Semmi különös.”, „Aha.”, „Oké”. Tehát a narrátor nagyvonalúan lemond a főhős jellemének narratív felépítéséről, és csak nyelvi eszközökkel él, így az olvasónak nem marad más, mint kétes értékű hipotéziseket gyártani. Ez nem olvasói szabadság, nem az első lépés az végtelen könyvtár irányába, hanem információhiány.

Szalay prózája emiatt steril technika lesz lélek nélkül. Eltökélt Szalay-hívők most felszisszenhetnek: hát pont ez volt a cél. Csakhogy a cél önmagában nem esztétikai érv. A minimalizmus eszköz, nem felmentés.

Ha a magyar irodalmi prériről tekintünk ki, akkor a magyar származású, de franciául író Kristóf Ágota prózája emelte a minimalizmust magasba: tőmondatokkal, az értelmezések elhagyásával mesél. Ami viszont nagyon más: Ágota Kristóf nem a hétköznapokról, hanem a háborúról szól. Ez olyan erős téma, ami önmagában lelöki a nyelvről a barokkos körmondatokat. A szörnyűségek, amelyekről az írónő beszél, nem igénylik sem a jelzőket, sem a magyarázatokat, hiszen anélkül is értjük: az embert a háború tette szörnyeteggé. 

David Szalay történetének azonban nincs ilyen erős kontextusa, ami plusz jelentést adhatna az eseményeknek. Ágota Kristóf a nyelvet minimalizálja, hiszen a téma önmagában drámai, Szalay a tapasztalatot, miközben a téma hétköznapi, és ettől sajnos erőtlen lesz az a világ, amit épít. Ágota Kristófnál az elhallgatást, a narrátori lyukakat kitölti az az általános tudás, amivel mindannyian rendelkezünk a háborúról – a háború kollektív tapasztalat, amely önmagában is jelentéshordozó. A hétköznap viszont csak akkor válik irodalmi tapasztalattá, ha jelentést képes a regény belesűríteni.

 

A regény legnagyobb tragikus fordulata után a főhős reakciója minimalista stílusban így jelenik meg:  

„Az ember nem tudja, mihez kezdjen, amikor ilyesmi történik

Olyan nagy a megrázkódtatás

Csak ül egy széken

Végül egész éjszaka ott ül” (320. old.)

A szerzőnek igaza van. Van, amit nem lehet, és nem is kell túlírni. Ebbe a hibába egyszer sem esik bele ez a regény.

De ha már amerikai minimalista próza, akkor említést kell tennünk Hemingwayről is. A Fiestában a narrátor sokáig elhallgatja a főhős impotenciáját. Hemingway elhallgatása azonban késleltetés: a hiány fokozatosan válik az egész regény szervezőelvévé. Szalaynál azonban nem késleltetésről van szó, hanem mint valami jól fizetett krónikás a kora középkorból bürokratikus lélekkel gyártja az Annales sorait: egy dátum a hozzá tartozó eseménnyel, kommentár nélkül. 

Ezért gondolom, hogy Szalay regényében az elhallgatás szisztematikus alkalmazása szétfeszíti a regény kereteit, pedig a regény sok mindent kibír – erre bizonyíték számos XX. századi mű. Miközben a Test regényként jó ritmusban halad előre, jól meg van szerkesztve a jelenetek egymásutánja, nem érzelgős és nem szájbarágós, túlfeszíti a minimalista próza kereteit – a nagyszerkezet nem tudja megtartani azt a jelentésterhet, amelyet a cím és a poétika ígér.

Egy regény címe szerződés az olvasóval. Az eredeti angol cím, a Flesh jóval több jelentéssel bír, mint a magyar test szó. A flesh hús, testiség, érzékiség, esendőség, halandóság, sőt bibliai értelemben a bűnös emberi természet is. A cím hatalmas jelentéstartományt mozgat meg Pál Apostoltól kezdve – test és lélek – egészen Camus-ig – ahol még a saját testében is idegennek érzi magát az egyén. A Flesh cím azt ígéri, hogy a test nem pusztán biológiai vagy erotikus kategória lesz, hanem az emberi lét metaforája.

 

Szalay regényének elején kamaszfiúk szexuális fantáziálgatásával indulunk – tehát a flesh a szexualitással azonos, gondolhatja a mezei olvasó. Majd a főhőst egy nála sokkal idősebb nő avatja be a testi örömökbe. Erről nagyon részletes leírást kapunk, hogy mit és hogyan. Ekkor az olvasó továbbra is azt fejtheti meg: igen, ebben az esetben a flesh még mindig maga a szex. Ez az etap egy meglehetősen bizarr fordulattal zárul. A tizenöt éves kamasz összetűzésbe kerül a férjjel. 

A jelenet nem azért problematikus, mert valószínűtlen, hanem mert melodramatikus eszközzel próbál jelentőséget adni egy kapcsolatnak, amelyet addig maga a regény sem épített fel pszichológiailag. De a melodráma itt nem ér véget, a férj a dulakodásban még meg is hal. Az olvasó érzi: ez a fordulat mesterkélt, hiszen a szerző le akarja zárni ezt a szerelmi történetet, és a főhőst egy radikális fordulattal más élethelyzetbe szeretné látni – hiszen István ezek után börtönbe kerül. 

 

A regény egyetlen pontján reflektál a főhős a testére. Dramaturgiai jelentősége van ennek, hiszen a főhős kisfia komoly kihívás elé kerül az iskolában, amitől a gyermek szenved, és István apaként tehetetlennek érzi magát abban a helyzetben. Ez indítja el benne, hogy gondolkodjon saját magáról, azaz a saját testéről.  

„A meglepő új dolgokról, amiket a teste követelt, meg arról, hogy semmit sem volt képes visszautasítani, amikor a teste követelőzött. 

Abban az időben még az álmai is a saját testi valójáról szóltak, a testéről, és hogy mi történik vele.” (315. old.)

Amennyire szép és poétikus az, ahogy ez az érzelmileg kiüresedett apa a kisfia iránt érzett szeretet miatt eljut arra a pontra, hogy megpróbálja megfejteni önmagát, annyira elhibázottnak érzem azt a fordulatot a regénypoétikájában, amikor a gyermek váratlanul meghal. 

A kritikusok rendre a férfiasság regényének nevezik a Testet. Én inkább azt kérdezném: mit tesz a regény a férfiasság fogalmával? Ugyanis István bár tetszik a nőknek, talán egy halvány próbálkozástól eltekintve, sosem kezdeményez senkinél. A nők választják őt. Magyarán: nem ő fut a nők után, hanem a nők futnak őutána. A regény összemossa a férfiasságot a férfi test szexuális vonzerejével. Hemingwaynél vagy Laclosnál a férfiasság cselekvés, fegyelem vagy manipuláció. Istvánnál inkább testi adottság.

  

A regény nem megy abba az irányba, hogy feltegye a következő kérdéseket: mi a különbség egy kelet-európai és egy Angliában szociálizálódott férfi között? Mi a különbség egy felsőosztálybeli és egy munkásosztálybeli férfi között? A választ nem biztos, hogy a férfiasságban kell keresni. De az is kérdés lehetne: mi történik egy kelet-európai férfival, amikor egy nyugat-európai társadalomban a saját teste válik az egyetlen tőkéjévé?

Gondoljunk csak Balzacra vagy Maupassant-ra. Az Elveszett illúziókban és a Szépfiúban egy szegény, vidéki, de annál jóképűbb fiatal fiú Párizsba érkezik, és érvényesülni akar a társadalomban. Ezért gazdag nőkkel kezd viszonyt. A nők kihasználják, de ő is kihasználja a nőket. Istvánnak azonban még ez sem megy – eszébe sem jut. Bár vannak lehetőségei sem kitörni, sem felemelkedni nem tud, miközben a stratégia alkotás módszereiről szóló könyveket olvas – gondolhatnánk, hogy készül valamire. Akár gazdasági, akár szerelmi manipulációra. De a Test nem egy XIX. századi francia regény, itt a férfi nem csábít, nem manipulál, nem húz társadalmi vagy gazdasági hasznot, hanem elfogadja, hogy férjes asszonyok elcsábítsák.  

   

De visszatérve a test fogalmához: ha már a cím előrevetíti, hogy ebben a regényben fontos a test, és az első oldalakon úgy tűnik, itt a test a szexusban jelenik meg, érthetetlen, hogy később ez miért nem tágul ki jobban, amikor a főhős bekerül a fiatalkorúak intézetébe. Sejteni lehet ugyanis, hogy erőszak áldozata lett, illetve amikor katonaként a hadseregben szolgál – tehát a testével próbál érvényesülni. Rengeteg potenciál van ebben a metaforában, flesh, a test lehet a szégyen, az undor, a fájdalom, az erő, az öröm és idegenség jelképe. De István legfeljebb nála idősebb szeretőjétől viszolyog, magára már nem tekint sehogy, ennek következtében mi sem látjuk őt. 

 

Az viszont kétségtelen erénye a regénynek, hogy a dokumentarista hangnembe nem fér bele az olvasó érzelmi manipulációja, valamiféle rosszul értelmezett XXI. századi érzelgősség, amellyel az olvasót szeretné rávenni az önsajnálatra vagy önutálatra. Ez lehet a kulcsa a sikerének is. Az elmúlt másfél évtized prózájában feltűnően erős volt az önéletrajzi, traumaközpontú, identitásalapú elbeszélésmód. A narrátor gyakran saját sérüléseinek tanúja és értelmezője egyszerre. A Test ennek szinte az ellenkezője. István nem beszél magáról, nem elemzi a traumáit, nem épít identitástörténetet. A regény dokumentarista hűvössége talán éppen ezért hat újszerűnek. Csakhogy a túl sok önvallomás után nem biztos, hogy a teljes hallgatás a megoldás. Míg az autofikció lyukat beszél a hasunkba a tapasztalataival, addig Szalay könyve meg sem mukkan róla.  

Szóval számomra továbbra is az a kérdés: a prózapoétikai virtuózitás megmenti-e a regényt. Csak az elbeszélés módja számít? Vagy ennek a regénynek az ereje éppen abban rejlik, hogy nem mond el semmit, hiszen ez a karakter sem reprezentál semmit, és ilyen értelemben tulajdonképpen pedánsan realista?  

És akkor eljutunk oda, hogy mit vállal ez a regény. A Booker-zsűri indoklása szerint a regény azt mutatja meg, mit jelent „élő testként létezni a világban”. Fogadjuk el ezt. Ha ez valóban így van, akkor úgy tűnik, úgy lehet élő testkén létezni a világban, hogy nincs saját akarata, ambíciója és nem tart semerre az élete. Talán azért mert férfi? Vagy azért mert kelet-európai férfi? Vagy mert munkásosztálybeli kelet-európai férfi? Vagy ez egyéni sorstragédia? Nem a minimalizmus korlátja ez, hanem ennek a regénynek a választása. 

 

Az érzelmileg kiüresedett férfi alakja korántsem új az angol nyelvű prózában. Bret Easton Ellis regényei már évtizedekkel korábban megteremtették ezt a figurát, igaz, egészen más társadalmi közegben. Szalay újítása inkább szociológiai, mint antropológiai: a közeg megváltozik, de a karakter egzisztenciális üressége nem mélyül tovább.

Az embernek olyan érzése van ezzel a regénnyel kapcsolatban, mint azzal a virtuóz zongoristával, aki tökéletes technikával, hibátlanul képes megszólaltatni a legbonyolultabb műveket. Csak éppen a játékában nincs szenvedély, és nem adja át a hallgatóságnak azt: ő mit gondol, hogyan értelmezi azt a darabot. David Szalay azt a vállalást tette, hogy minimalista technikával ír végig egy háromszáz oldalas regényt. Ez sikerült is, sőt ezt még egy tekintélyes díjjal is jutalmazták érte.   

Sokan sok mindent olvasnak ki Szalay Test című regényéből az olvasók, kritikusok: társadalomkritikát, toxikus maszkulinitást, a modern ember elidegenedését – visszaérkeztünk tehát Borges-hez. Borges végtelen könyvtárában minden könyv újabb könyvet nyit meg. Az én kérdésem az, hogy a Test valóban ilyen könyv-e, ami a végtelenbe visz minket, vagy csupán olyan felület, amelyre a kritika és az olvasók rávetítik a saját olvasataikat.