A márciusi Alföld sem okoz csalódást az olvasóinak, ezúttal is tele van nagyszerű írásokkal a lapszám. Az irodalmi gazdagság és sokszínűsége felett érzett örömömre mégis a szomorúság hatalmas árnyéka vetül: már nem olvashatunk az Alföldben sem olyan csodálatos írásokat Bacsó Bélától, amilyen a 2022. szeptemberi számban megjelent, Kalon – Prepon című esszéje is volt, amelyben a két görög fogalmat (a „szép” és az „illő” fogalmát) vizsgálva ír Heidegger és Gadamer filozófiájáról is, felidézve egykori tanítványaiban a közös gondolkodásra ösztönző egyetemi előadásait. Bacsó Béla nemcsak tanárként, mesterként, hanem kutatóként és szerzőként is betölthetetlen űrt hagyott maga után.

 

Az Alföld márciusi lapszámának tartalma sem áll távol a fenti sorok fájdalmas témájától, ugyanis a végesség megközelítése és az elmúlás áll a középpontban. Így a mostani lapszemle is erre fókuszál, kiemelve a perspektívák különféleségét.

 

Tóth Krisztina Szellős című versében egy álom, jobban mondva, egy álombéli párbeszéd bontakozik ki, amelyben a lírai ént egy, már elhunyt személy szólítja meg, aki az élet terepén közel állhatott hozzá. A versen végigvonuló központi motívum a túl hosszúra nőtt haj, amelyet az álomban felbukkanó személy levágna, sőt be is festene, hiszen épp ráér: „ma elég szellős napja van”. Csupán annyi szükséges, hogy a lírai én odamenjen hozzá. A haj, különösen a színe és a lenövés mértéke, jelzi az idő múlását, de nem feltétlenül mutatja meg azt, hogy a földi életben elég idő múlt el:

 

„nincs most időm nem is elég fehér még

nem akarom hogy levágja hogy befesse”

 

A versben az álom és a valóság, az élet és a halál közötti távolságok közelséggé szűkülnek, a korábban elvesztett másikhoz való kötődés közelségévé. A vágy, hogy a lírai én láthassa a másikat – ez a vonzás. Az aggodalom, hogy ehhez túl korán kellene elhagyni a végesség terepét, miközben annyi minden hátravan még – ez a taszítás. Végül az élet mágneses mezeje erősebbnek bizonyul.

 

 

Nyerges Gábor Ádám Feldolgozás című versében egy gyászidőszakban lezajló telefonbeszélgetést idéz fel, amely egy rövid (abszurd) drámára is emlékeztet, a főszerepben a telefonáló, Bizonyos Há, Bizonyos Er és az Elhunyt Hozzátartozója, valamint a Hozzátartozó. A beszélgetésben az ilyen esetekben és a gyászidőszakban szokásos kérdések sorjáznak, néhány abszurd elemmel keveredve, ilyen az agy halál utáni működésének rövid elemzése is.

A versben egy „elbeszélő” is felbukkan, aki „közbevetés”-ekként fejti ki vagy magyarázza meg a verssorok kényelmetlen szituációit.

Bizonyos Er és a Hozzátartozó között konfliktus alakul ki, amiért a Hozzátartozó elmulasztotta értesíteni Bizonyos Er-t a halálesetről, holott ő is „a család barátja”, de mindez csak egy évvel később történt, közben felbukkantak az elhunyt „Szakmai Barátai” is, felmerült a kérdés, hogy a Hozzátartozó költészetébe bevonná-e ezt a tragikus esetet. Ezt követően a „közbevetés” az irodalom sajátos működésével és tragikus témaválasztás iránti igényével kapcsolatban nyers kritikát fogalmaz meg. A vers utolsó szakasza a Hozzátartozó fájdalmát és a veszteség természetét is fürkészi, költői képeket keresve – némi iróniával.

Nyerges Gábor Ádám írása tükröt tart elénk, a halálhoz és a halálesetekhez való viszonyunk esetlen és sokszor kellemetlen verbális leképződéseit tárja fel. Nem tudunk nem belenézni ebbe a tükörbe, nem lehet nem észrevenni a halál profanizálódását, miután a felfoghatatlanságával és a gyász gyötrelmeivel legyőzi az embert, de ő mégsem fogadja el ezt a vereséget.

 

 

Zalán Tibor Felezőszonettek címen megjelent versciklusa riasztó képeket fest az elmúlásról és a véghez vezető útról is.

 

Az első, A nehéz léptű ember című vers egy ember hirtelen öregedéséről, elmagányosodásáról és védtelenné válásáról szól. Az üresség, a szétrobbanó kirakatüveg és az előgomolygó semmi teszik félelmetessé az első ciklusrészlet atmoszféráját.

 

A Kétidő címet viselő második ciklusrészlet az emlékezet csalfaságát, illetve elvesztését, az „alkohol titkos ösvényei”-t tematizálja, valamint a megbolondulás és a halál két „zsákutcáját”. A másik fő motívumot a „jövő mérgező virágai” jelentik, amelyek súlyos betegség formájában „duzzadnak” a vers főszereplőjében.

 

A Szagvakság című ciklusszakasz témája az enyészet, a rothadás, amely konkrét, fizikai megnyilvánulásokban tárul elénk, jóllehet, sokkal inkább a főszereplő rossz természetére, nehezen tűrhető viselkedésére utal, amit azonban senki sem panaszolt fel neki, így vak lett a saját hozzáállásához tapadó bűzre – hogy a szinesztéziát fenntartsuk.

Az utolsó felezőszonett, a ciklus záródarabja, magára az alkotói folyamatra reflektál, s legfőképp a lezárásra, amelyet a „föleslegessé vált régi szerelmeinkkel” vet össze. Az elvesztés és a vég a két centrális elem, kiegészülve a „vidám-boldogtalan semmittevés”-sel. Végül az utolsó sor voltaképp önmagát mondja ki, tökéletes lezárásképp:

„az utolsó felezőszonett utolsó sora”

 

 

Az elmúlás és a végesség nem csupán magát az emberi életet érinti, hanem az egyes gondolatokat, szavakat is, igaz, némelyiket sikerül megőrizni, mások mégis elmúlnak, sokszor nyomtalanul, elmerülve a feledés folyamában.

 

 

Kósa Eszter Beszéd című verse az emlékezet, a feledés, a beszéd és a megértés dinamikáját járja körül, vízhez kötődő metaforák segítségével. Az áramló, „cikázó” gondolatok halakként jelennek meg, amelyek „[n]őnek, fogynak, / néha együtt öregednek, néha megeszik egymást idő előtt.”

A gondolatok sajátos, benső önmagukért harcba szálló, olykor önpusztító dinamikája a lírai én benső világát mutatja, amelyhez nem könnyű hozzáférni, elszántság és „tágas csónak” szükséges, hogy kellő mennyiségben elférjenek „a megértés hálóján” fennakadt „nyálkás, ficánkoló szavak”.

 

Ha pedig a megértés és a megőrzés kérdése felmerült, hadd ajánljam olvasóink figyelmébe Kulcsár-Szabó Zoltán, Márton László, Nádasdy Ádám és Szirák Péter gondolatébresztő és számos ismeretanyaggal szolgáló kerekasztalbeszélgetését, amelynek átirata A klasszikust magunknál tartjuk címmel jelent meg.

A beszélgetés során szóba került a tartalom-és formahűség, fordításirodalmi diskurzusokba vissza-visszatérő dilemmája, felmerült a „klasszikusság” újragondolásának igénye, de a saját, fordításhoz és újrafordításhoz fűződő tapasztalataikat is megosztották a beszélgetés résztvevői. A diszkusszióban – elsősorban Kulcsár-Szabó Zoltánnak köszönhetően – fontos tájékozódási pontot jelentenek Hans-Georg Gadamer hermeneutikai filozófiájából kibontakozó meglátások, mint például a „klasszikus mű” és a „jó mű” összefüggése és az ebből fakadó definíciós nehézségek. Úgyszintén tárgyalták a „kanonikus” és a „klasszikus” közötti kapcsolatot. Ennek kapcsán Kulcsár-Szabó Zoltán még az El Clásico sporttörténeti példáját is felvillantotta, allegóriaként. Nádasdy Ádám pedig arról beszélt, hogy vannak olyan klasszikusok, amelyek kikopni látszanak a kánonból, mint például Byron. Márton László pedig a klasszikusok újrafelfedezésére hívta fel a figyelmet, a német irodalomra hivatkozva, valamint arra, hogy sokszor az ismeretlen, ideiglenesen feledésbe merült szerzők hirtelen „berobbannak a köztudatba”.

Nagyon tanulságos ez a beszélgetés, benne stabil elméleti háttérrel és megvilágító irodalmi példákkal. Szirák Péter pedig izgalams kérdésekkel irányította a társalgást.