Kezdjük az áprilist a friss Alföld-lapszámmal! Most nem egy témára fűztem fel az ajánlót, hanem azt igyekeztem megmutatni, hogy milyen stiláris és gondolati gazdagságban képes leképezni a valóságot egy-egy lapszám.
Cserna-Szabó András A „Törpe” meséje című írása a szerzőtől megszokott humoros elemekkel ad közre egy jelentést, amelyet a „Törpe” – az aláírása alapján „Hálózati személy” – írt a „Teológus” fedőnevű személyről, akit a jelentés nagy részében „Célszemély”-ként emleget, az ő ismerősét pedig „Illető”-nek nevezi. A történet Romániában, a szocializmus idején játszódik. A „Törpe” igen komolyan veszi a feladatát, követi a Célszemélyt, igyekszik minél pontosabban lehallgatni, még a hamutartót is „bepoloskázza”, ám úgy tűnik, hogy épp a kulcsszavak mosódnak el, folynak össze, válnak érthetetlenné. Fotókat is készít a Célszemélyről, amelyeket mellékletként hozzá is illeszt az információcsomaghoz – legalábbis a leírás és Oprea ezredes dühös megjegyzései alapján erre gondolhatunk. A cluj-i Politikai Rendőrség ezredesét nem a fotók, hanem az I. sz. melléklet bőszítette fel, amely jól bemutatja, hogy bár a „Törpe” igyekezett a nyomozásra fókuszálni, figyelme és gondolatai el-elkalandoztak, ezek a kalandok néha fantáziaszüleményekkel is kiegészültek, máskor pedig az emlékek vizébe merültek a friss tapasztalatok. Így fordulhatott elő, hogy a jelentésbe belekerült az „Erdélyi flekkenező” nevezetű vendéglátóhelyről szóló anekdota, amelynek főszereplői a helyhez kötődő „Darvas mama” és „Darvas papa”, de a „Darvas mama” nevével összeforrt „vargabéles” eredettörténete és az elnevezés gyanús volta sem maradhatott ki az elbeszélésből. Ha pedig a vargabéles szóba került, a „Törpe” az „I. sz. melléklet”-ben meg is osztotta az ezredessel az anyukája „vargabéles”-receptjét. A receptet és az egyéb mellékleteket – sajnos – nem láthatjuk, de azt igen, hogy mi mindent elkövet a „Törpe” a sikeres akcióért, pincérnek álcázza magát, rengeteget eszik és iszik, sőt még lop is. Emellett a hatszázkilós Musztafa (vagy „Usztasa”) is megjelenik a jelentésben, továbbá megismerhetjük a „Törpe” Dobrin patakocskával kapcsolatos vágyálmait is. Mindez nem szolgált O. ezredes örömére:
„Többet vedel, mint az általa megfigyelt célszemélyek. Lop, bizalmaskodik, hízeleg, feltűnősködik, és legfőképpen hülyeségeket beszél, hallucinál, dajkameséket akar elhitetni velünk. Befőttesüveg ezredes meg hatszáz kilós Musztafa? Mi ez, a Diótörő meg az Ezeregyéjszaka együtt, egy pálinkásüvegben denaturált szesszel és varázsgombákkal jól összerázva? Szerintem ezt az egészet a „Törpe” találta ki, reggeltől estig be van gombázva. Ha igaz, hogy valaki álmodik minket, akkor csak remélni tudom, hogy nem a „Törpe” az!”
Kulin Borbála nyaralásról szóló versciklusa egy egészen más (lírai) világba repít bennünket. Első ránézésre úgy is tűnhet, hogy tiszta élményáramlás látható a verssorokban, ám belopakodik reflexió is, a nyelv keresése szinte mindvégig ott lüktet – a lírai én egy olyan nyelvet igyekszik találni, amely képes kifejezni mindazt, amit a természet áraszt magából, valamint azt is, amit a lírai én nyaralás közben átél, de igazán megragadni nem képes. Elbeszélése töredékes marad, de mégis tanulságokkal teli. A „Szörflecke” című részben például a deszkán hasaló lírai én közeledése a part felé a vers születésével analógiában jelenik meg, a parthoz való eljutás a vers megszületése. Az óceán a nyelv, s amikor a hullám (amit talán az ihletnek is tekinthetünk) érkezik, megfelelő időzítéssel kell felállni a deszkán. A legfontosabb persze a bizalom, a célitűzés sikerességébe és értelmébe vetett hit:
„Te vagy most az Ember,
a nyelv hátán az értelem, elbukhatsz
egy szó után, de nem!
Már mondat vagytok együtt, már-már gondolat,
csak tartsd a deszkán s a hullámon magad,
hogy az Ember dicsőségére
versként jussatok el a partig!”
A nyaralás során fellelt kulturális hatások szemléletformáló ereje is megjelenik, a Ficus Benjamina című ciklus-szakaszban a lírai én rádöbben arra, hogy a Ficus benjaminát a hinduk szentként tisztelik, míg ő korábban az otthonában hagyta kornyadozni. Itt a kulturális perspektívaváltás hatásai érzékelhetők:
„Egész másképp nézek rá mától,
hogy megláttam őt a maga teljességében.”
Az addig szinte számkivetett növénydísz, miután a lírai én megpillantotta terebélyes és tekintélyt parancsoló, már-már csodaszerű rokonát, egyszeriben személlyé vált.
A zárószakaszban pedig a gyermeki megéléseket kutatja magában a lírai én, a tiszta élményt, amelyet nem zavarnak meg a tények, a tudat, hogy a nyaralásnak mindjárt vége, hogy közeleg a naplemente. Próbálja elképzelni, hogy vajon helyi lakosként is ilyen bűvöletbe ejtené-e a környezet, a tenger, a naplemente. Vajon hozzá lehet-e szokni ahhoz, ami látogatóként káprázatosnak látszik, tompítja-e a szépséget a megszokás? A nyaralás vége, a tenger és a horizont, valamint a pillanat befelé tartó végtelensége egyszerre jelennek meg. A nyaralás záróképei zavartalannak tűnnek, de az utolsó versszak felveti a kérdést, hogy vajon minden csodálatos természeti jelenség a makulátlan szépségből, a mámorból és inherens örömből áll-e:
„Aztán az jut eszembe, amit úgy súgott anyám, mint praktikát:
a karácsonyi kaktuszt heteken át zárd el
a fénytől, vondd meg tőle a vizet.
Csak akkor bont rügyet. Amiket megcsodálsz
és ünnepelsz: azok valójában
a kétségbeesés virágai.”
Készül Szöllősi Mátyás Fóbia című regényének második része, a bizonyíték az Alföld áprilisi lapszámában található. A márciusi műhelybeszélgetésünkön a szerző Mohai V. Lajossal és Bodrogi Csongorral vitatta meg a kötet szerkezetét és témáit, most pedig egy igencsak sejtelmes, szorongató, kétségbeesést visszhangzó részlet látott napvilágot a második könyvből. Az egyes szám első személyű elbeszélő, a fizikusnő a bátyjával utazik a „nagyi” temetésére, amikor odaérnek a kisvárosba a nagyszülői házhoz, kiderül, hogy az elbeszélő nem hozta el a ház kulcsát, miközben – mondhatni tudattalanul – épp ő volt az, aki a bátyját a nagyszülői ház felé navigálta. Feszültséggel telített dialógust olvashatunk, amelyből néha úgy tűnik, hogy a báty gyanakszik, úgy sejti, valamit nem mond el neki a húga, az elbeszélő pedig próbálja leplezni, hogy valóban nem akarja feltárni, hogy mit is látott és hallott, amikor legutóbb a háznál járt, sőt, még az is kiderül, hogy amennyiben mégis így tenne, úgy a rendőrségre vezetne az első útjuk, mert a történteket jelenteni kellene. A bátyjával folytatott beszélgetésben az elbeszélő a legtöbb témát kerüli, így sem a szorongásáról, sem a szorongását enyhíteni hivatott Frontinról, sem az anyjukról nem szeretne beszélni. Az elbeszélés iránti benső vágy és a megnyilatkozás menekülésszerű elkerülése az első könyv legelejét, a pszichiátrián játszódó jelenetet is eszünkbe juttathatja. Az elbeszélő láthatóan nem akar a háznál lenni, de elindulni, vagy egyáltalán az indulásra vonatkozó felvetésre reagálni épp annyira nehezére esik. Azt hiszem, a második kötet is tartogat izgalmakat, a lélektani folyamatok érzékletes ábrázolását és az életúttal sokszor párhuzamosnak tűnő táj- és útleírásokat.
Nádasdy Ádám tollából három vers is olvasható az áprilisi Alföld-lapszámban. Bár nem volt egyszerű választani, mert ezúttal is remek versekről van szó, úgy döntöttem, hogy a Ha folyton szereted című verset választom a lapszemlébe. Az indoklás viszonylag egyszerűnek tűnik, de nem biztos, hogy elégséges magyarázatként szolgál. Ahogy elolvastam a verset, az volt az érzésem, hogy ez összetéveszthetetlenül egy Nádasdy Ádám-vers. Persze a másik két vers is magán viseli Nádasdy költészetének stílusjegyeit, de a Ha folyton szereted tizenkét sorban ragadja meg a szerelem és a párkapcsolat mozgatórugójának is mondható kölcsönösség döntő jelentőségét, az egyenlőtlen kapcsolat kudarcos voltát és azt, hogy miért lehetséges mégis, hogy valaki az utóbbira vágyik. A vers kérdez, úgy szól egyes szám második személyben, hogy valóban megszólít, de nem kér számon, nem fedd, nem válik didaktikussá, inkább önreflexióra késztet.
„Mit tudsz te róla, ha folyton szereted?
A közelség még nem tesz vőlegénnyé.” – így hangzik a vers első két sora, s ebből kirajzolódik az is, hogy a kapcsolatban, a szerelemben – bármilyen nehéz is – szükséges némi távolságtartás, reflexiós távolság, amelyben a másik jobban megismerhető, nem csupán a szerelem szemüvegén keresztül látható, és mi magunk sem veszünk el a feltétlen odaadásban.
