Megérkezett a Szófára az Új Forrás idei második száma, erről szól a friss ajánló.
Mindig nagyon örülök, ha egy lapszámban szép számmal látok műfordításokat, az Új Forrás ebben rendszerint jeleskedik, most épp a szlovén irodalom van a fókuszban.
Viszont mindenekelőtt Tóth Krisztina Levendulaföld című versét ajánlom az olvasóink figyelmébe. A vers első soraiban egy turistalátványosságként tekintett levendulaföldet látunk, ahol különböző nők fotózkodnak, fiatalok és idősebbek egyaránt, van, aki egyedül, míg más a férjével közösen. Tóth Krisztina verse a fotók utóéletét is bemutatja, kerüljenek a közösségi média platformokra, vagy éppen a komódra. Az élet sodrása és a változások egészen megváltoztatják a képek jelentőségét. A fotókban a levendulaföld és a fotókon szereplők életének gyökeres megváltozása jelenti a közös pontot. A fotón selyemruhában megörökített holland kamaszlány időközben balesetben elhunyt. Az olasz nő súlyos betegségben szenved, az életéért küzd. A német házaspár elvált, így közös fotójuk lekerült a komódról. Egy másik fotó egy lakás fürdőszobájában lógott, de az új tulajdonos megvált tőle, ahogy a lila csempétől is, egyedül a „azt a halál-illatot” nem tudja száműzni.
„Kimeszelte a lakást is fehérre,
a szekrényekből mindent kidobott,
de valahonnan szivárogni érzi
még most is azt a halál-illatot.”
A fotók és a megörökített emlékek elhalványultak, némelyik jelentőségét vesztette, valamelyik puszta hiányt hagyott maga után, de akad olyan is, amely a múltba visszavágyódás érzését ébreszti. A levendulaföld viszont továbbra is rendületlenül virágzik, csak mostanra odakerült egy pad és egy kordon, hogy a fényképekbe zárt törékeny és illékony emlékek ne tegyék tegyenek kárt a növény tövében, hogy az, ami idővel kiüresedhet, ne győzhesse le a természet folytonos újjászületését.
A műfordításokat felsorakoztató szakasz középpontjában Tomaž Šalamun szlovén költő áll, egyrészt az ő versei, másrészt az ő ihletésére írt versek kapnak teret itt. Ez a válogatás remek betekintést nyújt a modern és a kortárs szlovén költészetbe.
Tomaž Šalamun lírái Lukács Zsolt szép fordításaiban olvashatóak, és bár pusztán a versek formáit tekintve teljesen értelmetlen ez az állítás, tartalmi szempontból mégis olyan érzésem volt, mintha haikukat olvasnék. Természeti képek sorakoznak, s hol asszociációk útján, hol pedig a leírásból következtetve revelációszerű zárást kapnak ezek a versek. A természet képkockái mellett a munkások, a kényszermunkások, rabszolgasorban élők élete is megelevenedik. Számomra a Bányászok című vers volt a legmaradandóbb, különösen a zárósor ragadott magával, de a teljes költemény jól egybefogja azt, hogy milyen lírai leírások jellemzik Tomaž Šalamun költészetét. Ez pedig egyfajta töredékességben érhető tetten, mintha a verssorok montázst alkotnának, pillanatképekből, némi vészjósló, vagy éppen apokaliptikus érzetet sugározva. A lírai én érzékszervei próbálnak befogadni minél több vizuális és audiovizuális benyomást, hogy aztán ezeket lánccá fűzve bemutathassa a természet apró változásait, a természet közelében dolgozó és élő embereket. A vers utolsó két sora pedig a munkával töltött napnak és az emberi megéléseknek a foglalataként is értelmezhető:
„Ostor csattan.
Leroskad a Nap.”
Bár tudom, hogy a tanulmányok olvasása sokakat nem köt le, de a friss Új Forrásban van egy írás, ami garantáltan izgalmas lesz azoknak, akik szeretik az irodalomtörténeti és kultúrtörténeti felfedezéseket. Vukovári Panna Walleshausen Rolla. Egy elfeledett írónő nyomában címmel írt remek és izgalmas tanulmányt arról, hogy ki is volt Walleshausen Rolla, mennyi szállal kötődik a múlt század magyar irodalmának kiemelkedő alakjaihoz. Vukovári Panna írása még Henrik Ibsen Hedda Gabler című drámája és a feminizmus kontextusában is értelmezi Walleshausen Rolla alakját.
