A tavaszi Eső számos kiváló és nagyon izgalmas írást tartalmaz. Az egyik tematikus blokk a mesterséges intelligencia kurrens kérdésével, a benne rejlő lehetőségekkel és az azt övező problémákkal foglalkozik, sokféle perspektívából szemügyre véve a témát, így ezt különösen ajánlom az AI iránt érdeklődők figyelmébe.
Haász János A túlpartiak című novellája a fővárosból, egy terézvárosi lakásból való menekülés vágyát és a vidéki élet áhított idilljét tematizálja, Janka és Ernő történetén keresztül, akik épp terézvárosi lakásukból költöztek „a Börzsöny egy eldugott völgyébe”. A fiatalok nem csupán a fővárosi élet nyüzsgésére untak rá, de arra a szociokulturális milliőre is, amelyben hosszú éveken át a mindennapjaikat töltötték. Voltaképpen az unalmas, hétköznapi emberek, egyhangú és hétköznapi problémáitól vágytak megszabadulni. A börzsönyi faház nem egy menekülőútnak, hanem egy tökéletes választásnak mutatkozott, nem is beszélve az ott lévő kispatakról. Ernő már az első börzsönyi reggelen korán lement a patakhoz, részint abban a reményben, hogy megismerhet néhány szomszédot a „túlpartiak” közül, ám közben a hídtervezés ötlete is megfogant a gondolataiban, egy telefonos applikációt segítségül hívva hozzá is fogott. A tervezgetést a selyemköntösben és a diszkrét hajhálóval megjelenő „túlparti úr” szakította meg, aki – Ernő számára meglepő módon – a terézvárosiaktól megszokott hangnemben, beszédmóddal és szókészlettel szólította meg újdonsült szomszédját. Ernő viszont túlzottan lelkes volt, hirtelen fellépő döbbenetét enyhítette az a vágy, hogy különlegesnek, előkelőnek lássa a túlparti szomszédot. A beszélgetésüket belengő titokzatosság valamiféle reményt adott, abban bízott Ernő, hogy a túlparti úr valamilyen tisztes, polgári, de nagy felelősséggel járó foglalkozást űz. Azonban csakhamar ki kellett ábrándulnia, kezdeti megdöbbenése pedig bizonyára mélyült. Talán még azt is megbánta egy kicsit, hogy örömmel felajánlotta a túlparti úrnak, hogy a túlsó parti házhoz érkező vendégek Ernőék udvarán keresztül jussanak át a patak túlpartjára. A novella, pontosabban Ernő és a szomszéd furcsa beszélgetése arról tanúskodik, hogy bármilyen mélynek is tűnik a főváros és a vidék közötti szakadék, mi, emberek – mindenféle külcsínt érintő látszat ellenére – megsejthetetlenül egyformák lehetünk, vagy legalábbis ott is rábukkanhatunk az egyformaságra, ahol a legnagyobb különbségek felfedezésére számítanánk.
A saját mindennapjaink is tele vannak furcsa beszélgetésekkel, ezekhez csatlakoztak mostanság a ChatGPT-vel folytatott, olykor zavarbaejtő beszélgetések. Az Eső tavaszi lapszámának egyik blokkja a mesterséges intelligenciára fókuszál. Számos izgalmas írás, vers és próza született, de úgy döntöttem, hogy egy esszét emelek ki. Nem is akármilyet! Csányi Vilmos etológus, számos kiváló humán- és kutyaetológiai könyv szerzője írt a mesterséges intelligenciáról, mégpedig olyan perspektívából és olyasféle kérdéseket feszegetve, amelyek bizonyára bennünk is felötlöttek már – jóllehet talán nem ilyen körvonalazottan, hanem inkább sejtő módon. Esszéje az Örüljünk vagy féljünk? címet viseli. Ez az írás ugyan számítógép segítségével született, a szerző leszögezi, hogy az a bizonyos kompjúter „még csak a leírásban segített”.
Csányi Vilmos mindenekelőtt rögzíti, hogy „kitartó munkával elvileg nincs akadálya az emberi gondolkodást utánzó, egészen pontosan azt megközelítő algoritmusok készítésének”, ugyanakkor azt is hozzáfűzi, hogy a számítógépes programokkal foglalkozó szakemberek többnyire nem igazán érdeklődnek a biológia, a pszichológia, vagy éppen a humánetológia iránt. Ez hívhatta létre azt az elképzelést, miszerint egy aprólékosan kidolgozott program intelligensebb lehet, mint az ember, s képes lesz a maga önálló és saját döntései alapján irányítani az egész világot. Csányi Vilmos ezt a hamis elképzelést igen problematikusnak látja, már csak azért is, mert „még saját magunkra sincsen egy épkézláb intelligenciameghatározásunk”, bár a mesterséges intelligencia tervezői úgy vélik az intelligencia egyet jelent a problémamegoldás képességével, a mindennapok tapasztalatai ezt nem igazolják vissza. Ráadásul az állatok körében végzett kutatások sem rajzolnak ki egy egyértelmű intelligencia-meghatározást, sőt, ezekből még inkább körvonalazódik, milyen sokrétű fogalomról is van szó. Épp így a sokféle ember intelligenciája is változatos alakokat ölthet. A sokféleséget az agykutatás eredményei is visszatükrözik, Csányi Vilmos a gondolati rendszerek kölcsönösen gátló hatásáról, illetve a gondolatok szabad áramlását gátló agyi folyamatokhoz kötődő elméletéről szóló kutatást említi, de szót ejt a hosszú távú memória szerepéről is.
Mielőtt a „beszélgető kompjúterekre” áttérne, a nyelv jelentőségéről és a gondolatok közvetlen közlésének képtelen voltáról is ír. Ez szükségesnek is mutatkozik, ugyanis meglátása szerint az emberi elmének számítógépes modellezése terén a legjobb eredményt eddig a „nagy nyelvi modellek”-et felhasználó programok érték el. Azt is felmutatja – megvilágító példákat segítségül hívva –, hogy a beszélgetés sok esetben nem feltételez gondolkodást, reflexiót, az emlékekben való kutakodást. Ámde a gondolkodásnak döntő jelentősége van abban a kérdésben, hogy kell-e félnünk a mesterséges intelligenciától. Itt izgalmas gondolatkísérleteket vázol fel Csányi Vilmos. A tételmondat viszont a következő: „Amitől félni kell, az a saját hülyeségünk.” A szerző rávilágít arra, hogy nem csupán a reklámok gyártásában, az áruk népszerűsítésében nyer egyre nagyobb teret a mesterséges intelligencia, hanem a politikai nézeteket és a különféle ideológiákat is lehetséges népszerűsíteni általa. Mindazonáltal azt is kifejezi Csányi Vilmos, hogy továbbra is él a lehetőség arra, hogy ne csak a „[n]arcisztikus világmegváltók” hódítsák el maguknak a figyelem terét a mesterséges intelligencia révén, hanem az ellenvélemény is terjedjen, ugyanezen módon. Ebből pedig végső soron a saját felelősségünket láthatjuk kirajzolódni, a gondolkodás felelősségét: mivel döntési lehetőségtér továbbra is létezik, „megint csak a saját hülyeségünk lehet a korlát”.
A tavaszi Esőben a Mesterséges intelligencia című szakaszt a Köpönyeg címet viselő blokk követi, amelyet Csukás István Magamról képzelgek címmel közölt verse nyitja. Ez a líra egyfajta számvetés, a saját életben fellelhető jelentést és jelentőséget fürkészi, összekapcsolva a szülőföld, az anyaország fontosságával. Most azért nem merülök el mélyebben a vers értelmezésében, mert ez Lapis József megtette, sokkal jobban is, mint ahogy én tudnám. Így Csukás István verse mellé ajánlom olvasnivalóként Lapis József Él még a költemény című írását, amelyben tágabb kontextusba, Csukás István életművén belül értelmezi a Magamról képzelgek című költeményt.
Csukás István verse további lírákat is ihletett. Tomaji Attila Tört én, elem címmel írt egy költeményt Csukás István versének arra a sorára, amely így hangzik:
„él még Magyarország: együgyű hit ez, tudom”
Tomaji Attila verse a már elhunyt, de a jelent égi séták során pásztázó költőhöz szól, az első versszakban az elképzelt, Csukás Istvánnal folytatott párbeszéd bontakozik ki, de már néhány elemében, például a „kibogozhatatlan fájdalom” alakjában, felbukkan a többi versszak témája is: a többnyire keserűséget árasztó jelen.
„[…] mérgezett jelen árad a vesztünkre, hol hidak íve
tanított lassú sétára oda-vissza, alattuk a vizet
madár se issza, hol a rakparton egymásra figyelve
zsongott sok átutazó idegen, mára letérdelt a lélek […]”
Néhol már-már apokaliptikus tájképek villannak fel, az egyéni és a társadalmi elárvultság képeiben. Ám némi remény mégis beszűrődik a verssorokba, a lírai én – Csukás István lírai énjéhez hasonlóan – hisz a szeretet erejében, a változás és a megújulás lehetőségében – vagy legalábbis vágyik hinni.
Bánki Éva Magam helyett címmel publikált verse ugyancsak reflektál Csukás István költeményére, mégpedig az örökségként értett saját élet, a történeti létezés és a transzgenerációs meghatározottságok felől megközelítve. Bánki Éva lírája egybecseng a nemrég, a Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent Apjalánya című regény témáival. Az örökölt düh, félelem, szorongás és szégyen a regényben döntő jelentőségűek és ebben a versben is fontos szerepet kapnak. Bár a felmenőkre gondolva is gyakran a szégyen érzése fogja el a lírai ént, mégis be kell látnia, hogy belőlük és általuk, a tőlük örökölt tulajdonságok, emlékek, félelmek és titkok formálódásán keresztül válhatott azzá, aki lett.
„[…] Hogy szégyellem, hogy restellem őket! Pedig nélkülük
csak egy verssor lennék, ügyetlen tollpróba,
amit ottfelejtett valaki egy levél végén,
melynek feladója ismeretlen.”
