Urbanovits Krisztina színésznő első rendezését, Thomas Bernard A színházcsináló című darabját 2024-ben mutatták be. A KV Társulat alapítója és vezetője, aki egyben a dramaturgja is az előadásnak, maga nyilatkozta: a független színházak méltatlan helyzetére szerette volna felhívni a figyelmet: a pénzhiányra, a nem megfelelő feltételek közepette létrejött produkciókra.

Thomas Bernard szuggesztív szerző, aki minden szövegével a mennyországból csüngő angyalok talpát birizgálja, akik viháncolva kacarásznak, de egy adott ponton ez a vidám nevetgélés vaskos röhögésbe csap át, és akkor már nem lehetünk biztosak: a szerző valóban csak a talpukat csiklandozza-e. Más szavakkal: Thomas Bernard a lét abszurditásait forgatja jobbra és balra, magába szippantva az európai filozófia megannyi gondolatát, miközben a súlyos egzisztenciális problémák enyhítéseként a szereplők a vásári komédiák játszi könnyedségét idézik, de ahol még a vesszőnek is életbevágó jelentése van, és a görög tragédiák nyomasztó hangulatának a lenyomatát hordozzák. 

A színházcsináló eredeti változatában a darab Bruscon alakja köré épül, aki elsősorban férfi, és nem mellesleg észbontóan billeg az önjelölt zseni és a szuggesztív dilettáns bizonytalan kontúrja közt. Túlszocializált spanyol szakosként nem tudok elszakadni attól a gondolattól, hogy ez beszélőnév, hiszen feltűnő hasonlóságot mutat a spanyol hirtelen szóval, és ez a főszereplő hirtelen természetére utalhat, aki aggasztó türelmetlenséggel viselkedik a saját családjával.

A darab szövegkorpusza erre a karakterre épül, szinte végig Bruscon beszél, magyaráz, lamentál, alázza a családját, így végig bizonytalanságban tartva a nézőt, hogy korszakos zsenivel vagy egy zsarnokkal állunk szemben. A darab miközben egy család drámáját meséli el, jócskán kritikával illeti a társadalmat, beszél a színházcsinálás nehézségeiről, a művészlét kihívásairól, és bőségesen reflektál a színház társadalomban betöltött szerepére. Urbanovits Krisztina a férfi főszereplőből női változatot csinál. Ez eleinte meglepő. De mindenképpen elgondolkodtató. Vajon mennyiben lenne más a darab mondjuk egy olyan ikonikus drámában, mint az Antigoné, ha a főszereplő nem nő, hanem férfi? Más a viszonya az apához egy lánynak, mint egy fiúnak? Urbanovits Krisztina Brusconja mennyivel lesz lágyabb karakter, attól a pillanattól fogva, hogy a főszereplő nem férfi, hanem nő? Amikor azt mondja Bruscon: fiam, menj oda segíteni a testvérednek, mert szegény nemcsak hülye, de még ráadásul ügyetlen is, ez vajon másképp hangzik az apa szájából, mint ha azt az anya mondaná?

 


 

Nyilván nem arról van szó, hogy az anyák nem lennének képesek utálni a gyerekeiket, vagy ne tudnának kegyetlenül viselkedni a saját családjukkal, hanem inkább arról: a nemünk mennyire határozza meg azt, miképpen leszünk kegyetlenek a körülöttünk élőkkel, más módszerekkel dolgozunk-e akkor, amikor gonoszak vagyunk, avagy sem?   Az előadás egyik fontos szándéka, miszerint Bernhard művén keresztül reflektáljon arra, milyen ma Magyarországon színházat csinálni, milyen nehéz periférián dolgozni, milyen hálátlansággal jár, de mégis: miért van, hogy muszáj alkotni, a színházon keresztül megmutatni magunkat, mert hajt valami rögeszmeszerűen, mint Bruscont; ez mindenképpen megvalósult, hiszen szinte az első pillanattól kezdve a puritán színpadképet meglátva, a kellékek és jelmezek minimális jelenléte révén, mindenki számára világos: csakis  megszállott hivatástudat hozhat létre előadásokat ilyen körülmények között.

Az eredeti darabban Brusconnak egy fia és egy lánya van, Urbanovits Krisztina változatában két fiút látunk a színpadon. Ez – mivel A színházcsináló akár monodráma is lehetne, hiszen a többi szereplő csak Brusconnak játszik alá – nem annyira mellbevágó. Amiről viszont említést kell tenni, az a darab vége, amely az eredeti szövegben is nyitva marad, illetve Bernard eredeti szándéka az lehetett, hogy a le nem zárt befejezéssel még nagyobb űrt hagyjon a nézőben, ugyanis úgy lesz vége a darabnak, hogy a színházi próba agóniája és családi drámája után, közlik a színészekkel: elmarad az előadás, mivel nincsenek nézők. Urbanovits Krisztina változatában ez nem tántorítja el a mindenre elszánt főszereplőt, és zenés-táncos finálét kerekítenek a nem létező nézőknek, így barokk opera zenéjére táncolnak a szereplők nekünk, a darabban meg az üres nézőtérnek.

 

Készült az eSzinház és a Szófa Irodalmi Portál együttműködésében, a fesztiválról az alábbi linken tudtok tájékozódni.