Nagy (gesztenye)fába vágta a fejszéjét Mohai V. Lajos, Szigeti Gábor és Bodrogi Csongor. A Logodi utca költészete című antológiának sokféle műfajú szövegei átfogó körképet adnak a fizikai világnak egy olyan szegletéről, ahol költészettől sűrűbb a levegő. Ráadásul a szerkesztés okos és érzékeny mivolta okán nagyon is jól sikerült ez a körkép: ezt a kötetet, bár igencsak heterogén válogatást vonultat fel, kifejezetten érdemes lineárisan olvasni, mert fokozatosan bomlik ki az egész Logodi utca-jelenség, és valahogy minden szöveg a lehető legjobb helyre került.


Az első háromra az angol azt mondaná, „setting the stage”. Ezek nem csupán irodalmi szövegek, hanem ma már történelmi kordokumentumok is, hiszen szerzőik rég halottak. Az első Kosztolányi Dezsőné visszaemlékezése arról, hogyan is kerültek ők a Logodi utcai házba. A második a Hajnali részegség, amely a Logodi utca transzformációjának kezdőpontja: ami addig csak egy fizikai tér volt, innentől válik irodalmi (és ezzel együtt valamiféle transzcendens, szakrális) térré. A harmadik pedig Márai Sándor visszaemlékezéseiből egy Kosztolányi Dezsőre vonatkozó részlet; ez azért is érdekes, mert Márai később nemcsak mint pályatársa fényének visszatükrözője, hanem mint a környék másik fontos lakója is előkerül a kötetben.


Merthogy ki mindenki lakott errefelé? A gyűjtemény több szerzője is kísérletet tesz ennek összefoglalására. Széchenyi Ágnes a Vérmező és a Vár közötti területről írja, hogy „Adytól kezdve Babits, Kosztolányi, Márai, Gellért Oszkár, Bohuniczky Szefi, egy időben Gyergyai Albert, sőt Illyés is itt lakott” (260. o.), illetve ő hívja fel a figyelmet arra, hogy Szép Ernő és Fenyő Miksa itt bujkáltak a zsidótörvények idején. Fráter Zoltán pedig így ír: „A Gellérthegy utca végén, már szinte a Tabánban lakott Balassa Péter, a párhuzamos Naphegy utcában Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs, a Mészáros utcában Kálnoky László. Az Attila úton tíz percen belül elérhető Ottlik Géza egykori lakóhelye, nincs messze Virág Benedek sem. Márai Sándor a Mikó utcában. A Logodi utcában Kosztolányi. Följebb, az Attila úton Babits, utoljára ő is a Logodi utcában” (241. o.). De a kötet versanyagából az is megtudhatja, hogy Birtalan Ferenc is a Logodi utca lakója volt, aki esetleg nem olvasta a Versek regénye című önéletírását, vagy fiának, a fiatalon elhunyt Birtalan Balázsnak a családról szóló szövegeit.


A Logodi utca költészetének első része (Itt lakott, látod, Kosztolányi) a fent említett „megalapozás” után három Kosztolányiról szóló, esszéisztikus szöveggel folytatódik, Vas István 1978-as, Fráter Zoltán 2010-es, illetve Bodrogi Csongor 2026-os munkáival. Különös feszültség vibrál ezek megírásának igencsak eltérő ideje (és ezáltal kontextusa) között, főleg, hogy Bodrogi két korábbi szövegét gyúrta egybe: egyet 2010-ből, egyet 2024-ből. Majd Várkonyi Nándor patinás krisztinavárosi emlékképei után versek következnek, szintén régebbiek és újabbak, amelyek mind a Logodi utca térélményéhez kapcsolódnak, és hol közvetettebb, hol közvetlenebb formában a Kosztolányi-élményhez is.


A második rész (A hely szelleme) megint kijjebb tekint az utcából, és az egész környéket veszi górcső alá. Márai nyitószövege, a Mikó utca megint felidézi a Halotti beszédből is ismert gesztenyefákat – és bár a kötetbe nem került bele ez utóbbi szöveg, de pusztán ennyitől is úgy benne ragadt a fejemben, hogy tizensok év után végre örömmel jelenthetem: sikerült megjegyeznem az egészet. Erre azon nyomban reflektál is Mohai V. Lajos prózája. Ezután tovább járjuk a környéket lírai és prózai szövegek által, de még mindig visszatérünk a Logodi utcába, illetve Kosztolányihoz is. Tandori Dezső, Kovács András Ferenc, Petri György, Esterházy Péter, Spiró György – impozáns névsor. És ez csak néhány szerző a sok közül.


Eddig a szépirodalom dominált, majd a harmadik résztől elérkezik a tanulmányok ideje: habár elvétve még találunk prózát és verset, a gyűjtemény további írásai leginkább tudományos igényű, ismeretátadó jellegű alkotások. A Józan és figyelmes címet viselő harmadik részben kizárólag tanulmányok szerepelnek; a legtöbb Kosztolányihoz kötődik, egy Máraihoz is. Többen is írtak a Hajnali részegségről, Enesey Diána például itt is hozza a Szófa lapajánlóiban megszokott magas színvonalat, de emellett olyan érdekességekről is olvashatunk, mint a Kedves nevű kutya Bíró-Balogh Tamás által felkutatott élettörténete (merthogy Hattyú, a híres, az Édes Annába is beleírt kuvasz elveszítése után Kosztolányi nem sokáig bírta hűséges társ nélkül). Nagy kedvencem lett ebből a részlegből Károlyi Csaba eszmefuttatása Kosztolányi halálfelfogásáról, Szegedy-Maszák Mihály tudományos cikke a Kosztolányit ért francia hatásokról, illetve Németh G. Béla derűs, filozofikus gondolatmenete, amelyből az egész harmadik rész kölcsönözhette a címét.


A negyedik rész, a Hátország, végül majdnem mindenből ad még egy kicsit. Lírai művek ugyan már nem szerepelnek itt (kicsit hiányoltam is őket), de költők továbbra is minden mennyiségben. Márton László személyes hangvételű prózával, Rőhrig Eszter és Bánki Éva fantasztikus fiktív narrátorokkal gazdagították a kötetet. Rolla Margit betétszövegként idézi testvére visszaemlékezését arról, hogyan leste rajongva a környéken rendszeresen üldögélő Adyt, és micsoda pillanat volt, amikor a bálvány egy napon megszólította, sőt, segítséget kért tőle. Kukorelly Endre pedig, ahogy mindent, most a maga Kosztolányi-élményét is kukorellysíti.


A kötetvégi tanulmányok olvasása mindezek mellett olyan élmény volt, mintha a Google Térképen nézegetnénk a városrészt, és néha rázoomolnánk valamire. Szent Flórián szobrára a falon (szerző: Rojkó Annamária). Egy Szabó Margit nevű nőre, aki állandóan botrányt kavart maga körül, és a kutya se emlékezne már rá, ha egyszer nem jelenti fel pont az özvegy Kosztolányinét és fiát is – és ezáltal, ha groteszk módon is, de helyet kapott az irodalomtörténet perifériáján (Gervai András). Babits Mihály lassú haldoklására (Fráter Zoltán). Schöpflin Aladár elguruló kalapjára (Széchenyi Ágnes). Egy Novoszád nevű családra, akiket Balázs Béla könnyelműen a saját valós nevükön emelt be a Történet a Logody utcáról, a tavaszról és a messzeségről című kisregényébe – Kaffka Margit pedig novellával riposztolt, amelyben az író visszamegy Novoszádékhoz, és jól a földbe döngölik, hogy micsoda szégyen, mindenki róluk beszél, bulvárhősök lettek, pedig sose kérték, sose akarták ezt (Saly Noémi). És ez már megint csak néhány példa egy felsorolhatatlanul gazdag szövegvilágból.


Szeretettel ajánlom mindenkinek A Logodi utca költészete kötetet – aki ismeri ezt a bizonyos környéket, annak azért, aki meg élőben még soha nem járt ott, annak azért. Én mindenesetre már most eldöntöttem, hogy a következő budapesti látogatásom során elzarándokolok majd az összes helyszínre. Ilyen rendhagyó útikönyvem még soha nem volt.