Enesey Diána: Mielőtt rátérnénk a most megjelent versesköteted, az Át verseire, megkérdezném, lehet-e, kell-e női irodalomról beszélnünk. Létezik-e egyáltalán ilyesmi?

 

Bánki Éva: Nehéz kérdés. Az ember nem tud úgy elvégezni egy bölcsész szakot, hogy egy női irodalom szemináriummal vagy egy női irodalomról szóló konferenciával ne találkozzék. Ezek pedig arra sarkallhatnának, hogy karakteres véleményt mondjunk egy ilyen divatos témában. Viszont én úgy látom, hogy nincs okunk azt hinni, hogy egy nő ne tudna egy férfi nevében írni vagy éppen fordítva, tehát itt nyelvekről és tapasztalatokról van szó, nem annyira az alkotó neméről. Persze ha nő vagy, az megnehezíti az érvényesülést, bizonyos skatulyákba is belekényszerít – ezt nem lehet tagadni, és nem is tagadja senki. Én a női irodalom témájából a női nyelv autonómiáját tartom a leginkább érdekesnek. Vagyis hogy egy női vallomás miért tud könnyen átcsúszni a pornográfia, a horror, a nevetség kategóriáiba. A női beszéd miért másodlagos a férfiakéhoz képest, és miért tartozhat könnyen a komikus, groteszk, pornográf regiszterbe. Mi teszi a női a női vallomást ilyen sérülékennyé és másodlagossá? Ez a magyar irodalomra is érvényes, holott a magyar nyelvben nincsenek nemek, és mégis: a női beszéd itt is a B-variáns. Azt keresem, mi lenne az az átütő beszédmód, ami változtatni tudna ezen.

 

E. D.: Több versből is az tűnik ki – legalábbis számomra –, hogy a női lét kimondottan nehéz. Ez is a nyelvvel és a női vallomások másodlagos jellegével függ össze vagy egyéb tényezők is közrejátszanak?

 

B. É.: Már annyi „hangom” volt és annyi szerepem, a gyerekszüléstől kezdve a betegségemen át! Én úgy látom, nehéz kilépni ebből a nőies létezési módból. Talán tényleg van egy nyelvhez hasonló determináló jellege a „nőségnek”. Ha férfi vagy, akkor ember vagy. Ezt a népnyelv is így mondja, ha nő vagy asszony, akkor fele valaminek vagy a „másik”. Ez természetesen a megszólalást is meghatározza. Amellett, hogy a csapból is a női és feminista irodalom folyik, még mindig rengeteg tabu téma létezik, és ezalatt most nem csupán az olyasmit értem, mint amilyen a szoptatás vagy a menstruáció, hanem azt a fajta női érzékenységet, amelyet sem a feminista harcos, sem a mintaszerű édesanya kategóriáiba nem lehet beilleszteni.

 

E. D.: Valóban úgy tűnik, mintha lenne egy hiátus a két véglet között. De most térjünk át a költemények „geográfiájára”! Jó néhány versben motívumként jelenik meg Közép- vagy Kelet-Európa egyfelől és Amerika – talán leginkább az „amerikai álom” félig-meddig elvesztett illúziójaként – másfelől. Ezek a hely-specifikus gondolkodásmódok valóban teljességgel megbéklyózzák a gondolkodást, vagy azért van valami lehetőség a látásmód-váltásra?

 

B. É.: Kreatív írás órákon a hallgatók nyolcvan százaléka Amerikában játszódó történeteket ír, amerikai szereplőkkel, de persze „látatlanban” ők sem tudják megírni Amerikát. Ugyanakkor ezek nagyon tanulságosak, mert az látszik, hogy az amerikai is egy autonóm életforma, amit nem lehet kívülről ábrázolni. Gondoljunk például Rejtő Jenőre, aki erre az abszurditásra épített egy zseniális életművet: a P. Howard néven írt történetek angol vagy francia nevű szereplői pontosan olyanok, mintha a VI. vagy VII. kerületből léptek volna elő. Vagyis a kultúrák mégiscsak szervesen építkeznek, és talán jó is, hogy nem lehet három perc alatt elsajátítani őket. A kelet-európaiságot én is szégyenbélyegnek tartottam évtizedekig, és nem szerettem, amikor Olaszországban vagy Portugáliában látták rajtam, hogy Kelet-Közép-Európából jöttem. Ezt a régiót – tévesen – én is sokáig a tespedtséggel és az utánzással azonosítottam. El kellett mennem Velencébe ahhoz, hogy lássam, hogy ez nincs okvetlenül így.

A sajátos időérzékünk miatt mi hajlamosak vagyunk állandóan a múlttal foglalkozni. Az egyetem után egy ideig velem egyidős amerikai hittérítőket tanítottam bibliai magyarra. Őket amúgy az is meglepetésként érte, hogy itt a szocializmust megelőzően is létezett kereszténység. Mivel tudtam, hogy ők már elvégezték a BA-t, ezért megkérdeztem tőlük, hogy ugyan miből írtak szakdolgozatot. A társaság egy része azt felelte, hogy nem emlékszik, mert az már nagyon régen volt. Talán ebből a másféle időélményből ered az ő másféle hozzáállásuk a múlthoz.

 

E. D.: Viszont én úgy érzem, hogy számodra, legalábbis a versek tanúsága szerint, továbbra is kapcsolódik egyfajta fájdalom és keserűség a kelet-közép-európaisághoz. A Szerelem című versben ezt a „keserű szél” és az „örökösen fájó télutó” is sugallja.

 

B. É.: Hm… Én a disszertációmat a középkori szerelmi líra egyik nagy motívumáról, az édes szélről írtam. Kelet-Közép-Európa talán nem „szerelmeseknek való vidék” ezért is jön elő annyiszor a „keserű szél”? Nagyon is lehetséges.

 

E. D.: Ha már elkezdtünk beszélni a szélről, akkor említenék egy másik, a verseskötetben központi szerepet játszó elemet, a tengert. Számomra a szél és a tenger tűnt a két legfontosabb metaforának. Olvasás közben sokáig hittem, hogy mindkettő valami transzcendens dolgot jelent. Aztán megjelentek olyan képek, ahol a bennünk lévő tengerről vagy éppen a szél magányáról is szó esett, az utóbbi amúgy párhuzamosnak látszik az emberi magányossággal. Milyen viszonyunk van a szélhez és a tengerhez?

 

B. É.: Ezek nemcsak nagy európai jelképek, hanem engem minduntalan befolyásoló lélekállapotok. Egy jelképért, egy fogalomért nem tudnék ennyire küzdeni, mint a szél és a tenger megértéséért. A tenger élő is, élettelen is: állandóan mozog, változik, de mégiscsak egy halott elem. Sós víz, és mégis vannak benne élők. Számomra az öröm és a gyermeki önfeledtség dimenziója is.

 

E. D.: És a végtelen reménysége vagy perspektívája nem olvasható ki belőlük?

 

B. É.: A távlatosság vagy a határtalanság is hozzátartozik a szélhez és a tengerhez. Viszont tudni kell, hogy a tenger egy eretnek elem. Nem véletlen, hogy a Bibliában is csak nagyon ritkán szerepel. Mert a tenger zabolátlansága mintha ellentéte lenne a fényes, megszentelt, az égbolttal jellemezhető tágasságnak.

 

E. D.: A kötetedben kimondottan sokszor találkozhatunk a gyermek szemléletmódjával. A végesség gondolata – ami szintén központi téma a kötetben – bevonzza a gyermeki világlátást is? A gyerekek végességről alkotott képe és halálfelfogása eltér a felnőttekétől, de mégsem tűnik el teljesen? A gyermek és a kamasz perspektíva mennyiben építkezik a saját emlékeidből és mennyiben látszik benne a lányod szemléletmódja?

 

B. É.: Én bántalmazott gyermekként a halál megszállottja voltam. Rengeteget törtem a fejem az elmúlás értelmén. Aztán kamaszkoromban mintha elfújták volna ezeket a gondolatokat. Amikor nagyon beteg lettem, újra visszataláltam a halállal való meghitt kapcsolatomhoz. A kamaszkori, lázadó energiák pedig tinédzser korom óta éltető erővel hatnak rám. Pedig a düh és harag „idegen a nőktől”, de rám mégis jellemző. Az persze igaz, hogy a kamasz lányom tett különösen érzékennyé a kamaszkor újrafelfedezésére, pedig ő talán szelídebb, mint amilyen én voltam ennyi idős koromban. Én az örökös „de” állapotában léteztem.

 

E. D.: Nagyon izgalmas ez a kettős perspektíva. Viszont most egy másik újrafelfedezésről kérdeznélek. A versekben érzek valamiféle elemi feszültséget a test és a szellem között. Mintha a test teljesen el lenne hanyagolva, és újból vissza kellene találni hozzá. Ezt okozhatja az, hogyha valaki túl sokat koncentrál a szellemére?

 

B. É.: Létezik olyasmi, hogy kigondolkodod vagy kitanulod magad a saját testedből. Ez az elidegenedésnek egyik legrémesebb formája. Mintha ki lennél nyújtózva a földgolyón és a testrészeid más-más kontinensen lennének, és mindenkivel tudsz kommunikálni, kivéve a hozzád legközelebb állókat és a saját testedet. Ilyen értelemben a gondolkodás és a tanulás nagyon romboló tud lenni… Olyannyira romboló, hogy a túlélés megköveteli az önmagadhoz való visszatalálást. Akár csak úgy is, hogy legalább fél órán át nézd magad a tükörben: ez vagyok én. Itt vagyok, nem tehetek mást. Ráadásul én egyetemen tanítok, egy pedagógus gyereke vagyok, és hajlamos vagyok passzív türelemmel fordulni a dolgokhoz. De ez tényleg nekem való? És jó ez nekem? Hiszen sokszor ugrálni, ordítozni kéne, nem szépeket mondani.

 

E. D.: Tehát a kiabálásra és a feszültség kiengedésére való elfojtott igény is egyre csak eltávolítja az embert a testétől, éppen a türelem révén, mert nem lesz azonos a belső megéléssel és az elsődleges reakcióval, jól értem?

 

B. É.: Igen. Túl sok minden épül a mi kultúránkban az elhallgatásra. A mézes-mázas beszédmód elsősorban a neveléshez kötődik. Az elkent beszéd „tanárnénis”, és egy idő múlva rengeteg fájdalmat, kínt okoz. Hiszen ez is hazugság, és ugyanúgy megbetegít, akár a durvaság. Néha egy sikoly sokkal kifejezőbb, mint a túlédesített vagy szofisztikált megszólalás.

 

 

(Ilauszky Tamás fotója)

 

 

E. D.: Még visszatérnék a test újrafelfedezéséhez. Említetted ezt a tükör általi módszert. Ez számodra automatizmus? Vagy igényel ön-ösztönzést? Kötődik-e ehhez valamilyen sajátos rend vagy rendszeresség?

 

B. É.: Amikor nagyon elmélyülök az olvasmányaimban, és hirtelen felkapom a fejemet, néha csodálkozom, hogy ki az a nő ott a tükörben. Talán igaz, amit Julio Cortázar és García Márquez sugall: az olvasás, a passzív befogadás egyfajta behódolás is – gyanús és önpusztító dolog. A betegség után valóban lelkigyakorlatszerűen szoktam nézegetni a saját arcomat. Mert többször nem akarom elveszíteni önmagam. Ehhez az is szükséges, hogy kevesebb feladatot vállaljak, és lépésről lépésre visszaszeressem önmagam. Az értelmiségi léthez kapcsolódó túl sok reflexió el is torzítja a saját vonásainkat.

 

E. D.: Akkor végső soron a betegség vezetett rá erre és talán azt is mondhatnánk – minden nehézség ellenére –, hogy segített ebben?

 

B. É.: Annyit szenvedtem, hogy a „segítség” szótól azért félek, de igen, egy intés volt, hogy vissza kell térni egy alanyibb, természetesebb élethez.

 

E. D.: A mostani köteted nagyon személyes, dehát a versekhez valamiképp hozzátapad a személyes hangvétel. Érdekes, hogy a többi köteted is tartalmaz prózába ágyazott verseket, és a Telihold Velencében is elég bensőséges könyv. Hogyan helyeznéd el ezt a verseskötetet a többi írásod között?

 

B. É.: Az én prózámban tényleg sok versbetét található, ez alól kivétel az Aranyhímzés, de ott a fejezetcímek funkcionálnak versként. Én egész életemben írtam verseket, viszont kamaszkoromban a saját kamaszverseimet nem tudtam megírni, mert nem igaz, hogy őszintének születünk. A szülés után voltam képes megfogalmazni egy fiatal lány érzéseit, ezek lettek a Fekete Anna-versek. Ez a kötet sikert aratott, díjat kapott, és ezzel egy ideig ki is elégült a lírai énem. Majd hét-nyolc éve kesernyésebb, dühöngőbb, filozofikusabb hangnemű verseket kezdtem el írni. Ezek pedig összeálltak egy idővonallá vagy életvonallá, amit a borítón látható végtelen ugróiskola is jelképez.

 

E. D.: Érdekes, amit az őszinteségről állítasz. Ennek fényében mit gondoljunk arról a „gyermeki őszinteségről”, amit olyan gyakran emlegetünk? Az mennyiben más?

 

B. É.: Én nem hiszek a gyermeki őszinteségben. Az biztos, hogy a gyerekeket a hagyomány még nem vértezte fel vagy nem nyomorította meg, és elképesztően éles az érzékelésük. Ám a gyerekekben nagy a megfelelési vágy, ők még hisznek abban, hogy elnyerhetik a többi ember szeretetét, hogy érdemes elnyerniük… Amit kimondanak, abban a felnőttekhez való akaratlan alkalmazkodás rejlik, a kamaszoknál pedig a törekvést arra, hogy a kortársaik elfogadják őket.

 

E. D.: Azt hiszem, értelek: tehát a szeretet utáni vágyakozás hatással van arra is, hogy a gyermekek mit mondanak, hogyan reagálnak, s ennyiben mindazt, amit őszinteségnek tartunk, az a kívánság és cél mozgatja, hogy szeressék őket.

 

B. É.: A gyerekek hűsége persze csodálatos. Még egy bántalmazott gyerek is kötődik a bántalmazójához. Ez egyfajta evolúciós kényszer: érzik, el fognak veszni, ha nem szeretik őket. Aztán idővel rájön az ember, hogy akkor is elveszünk, ha szeretnek. Talán a szeretet sem vált meg. Meglehet, egészen máson múlnak a dolgok.

 

E. D.: Egy kicsit visszanyúlnék még a kamaszkori és fiatalkori hanghoz, illetve a Fekete Anna-versekhez és magához Fekete Annához mint költői énhez és álneves szerzőhöz. A költői hangot hangoltad hozzá a kitalált karakterhez vagy épp fordítva volt, a költői hang rajzolta meg a Fekete Anna karakterét?

 

B. É.: A költői hang alakította ki a sorsot. Persze egy tőlem mindenben különböző figurát így sem tudnék felépíteni. Viszont hiszem, hogy a nyelv határozza meg a sorsot. Egyébként a regényhőseimnek a verseit is meg szoktam írni – ez egy olyan pessoás munkamódszer.

 

E. D.: Tehát a líra valamiféle kapcsolódást is jelent?

 

B. É.: Igen, az Át talán ezt is jelenti.

 

E. D.: Fekete Annától láthatunk még verseket vagy az ő kezét már elengedted, és most már inkább saját néven jelennek meg?

 

B. É.: Biztos, hogy fogok az ő nevében is írni, mert az a könnyed és érzékeny tisztaság, ami belőle árad, nagyon sokat jelent nekem. De én ennyire kifinomult, ennyire Anna soha nem voltam. Ha viccelni akarnék, azt mondanám, ő az én legkedvesebb költői példaképem.

 

E. D.: És milyen szép módja ez az önkiegészítésnek. A zárókérdésem ahhoz fűződik, ami az előbb már felmerült: a kötet címe Át, ami számos jelentésréteget hordoz. Ha még egy szót kellene mondani, ami hasonlóképpen átöleli az egész kötetet, mi volna az?

 

B. É.: Az el. Ennek két oka is van. Egyrészt a halál szerepe a kötetben, másrészt ez a spanyol hímnemű személyes névmás, az „el”: a par excellence a férfi. Amit szeretünk a férfiakban az az el.