Megjelent a nyári Apokrif, és bár a nyári időszakban lapszemle-csend van, a negyedévenként megjelenő lapokat mindenképpen szeretnénk bemutatni abban az évszakban, amikorra maga a lapszám szól.
A friss, nyári Apokrifből azzal az írással kezdem, ami számomra a legnagyobb meglepetést okozta. Ez Mihail Bulgakov „Én öltem” című prózája volt, Tuboly Ágnes fordításában. Lassan három éve tartó lapajánlóírói „pályafutásom” során nem találkoztam még Bulgakov-írással egyik lapban sem, így már a tartalomjegyzék is kíváncsivá tett. Nem is csalódtam, különleges, bulgakovi prózavilág tárult fel előttem a novella olvasása közben.
Az írás főszereplője Jasvin doktor, akit az elbeszélő „hallgatag, kétségtelenül titkolózó ember”-ként ír le. A történet magvát egy emberölés jelenti, amelyet korábban Jasvin doktor követett el. A téma abból bontakozik ki, hogy az elbeszélő szorongva töpreng azon, hogy a vakbélműtét, amelyet – bár már sokadszorra végzi – elront az orvos, a beteg megölését jelenti-e. Ebből a gyilkosságról alkotott kép is kirajzolódik, benne a másik megsemmisítésére irányuló, tervezett tettet jelent.
„ – Sebész, pisztollyal a kezében, értem. Ám ilyen sebésszel még életemben nem találkoztam és nagy a valószínűsége, hogy nem is fogok.” – erre a mondatra áll elő Jasvin doktor a saját történetével. Jasvin doktor történetbe ágyazott története 1919-ben játszódik, Kijevben és Szlobodkán, épp a bolsevikok érkezését, valamint Petljura és katonái mielőbbi távozását várták. Jasvint felcserként Lescsenko ezredeshez vitték, némi nyomást gyakorolva rá. Jasvin előtt pedig csakhamar világossá vált, micsoda kegyetlenségeket és mennyi kínzást követett el Lescsenko ezredes.
Ám úgy tűnik, hogy a fordulópontot és a gyilkosságra vonatkozó döntést Jasvin egy nő hatására hozta meg, aki Lescsenkóhoz beviharzott, és számonkérte, amiért agyonlőtték a férjét, büntetésül pedig huszonöt vesszőütésre ítélte őt az ezredes. Jasvin úgy érezte, ezt már nem tűrheti el, hét lövéssel végzett a kegyetlen ezredessel, akinek sebeit kellett volna ápolnia. Az elbeszélésben a hivatás fogalma és a sorsfordító, kitörölhetetlen döntések, valamint a gyilkosság jelentése is új erkölcsi-filozófiai keretezést nyer, mégpedig Bulgakov részletes történetmesélésében és olykor – még a rideg téma ellenére is – megcsillanó, fanyar humorával.
Az Apokrif legfrissebb lapszáma Taródi Luca „Apám vett három almát a boltban négyünknek” című versével kezdődik. A vers központi metaforáját a cím is sejteti: a lírai én egy egész almát szeretne elfogyasztani, ám ez a vágy – és persze a vers is – jóval többet jelent: magában foglalja az önzést, vagyis – ahogy a versben olvasható – „a vélt önzés”-t, egy töredékes családtörténetet, a háború utáni nélkülözés képkockáit, némi halványan körvonalazódó bosszúvágyat és végezetül megbánást is. Az almaevéshez, jobban mondva az alma-megosztás megtagadásához a rosszaság képzete társul, ami egyfajta szabadságként tárul elénk, lázadásként. A lírai én Évaként jeleníti meg magát, aki az alma elfogyasztásával nem az emberiséget, hanem a családját dönti romba, „úgy morálisan, mint gazdaságilag”. A lírai én azonban nem tudja végrehajtani a lázadás tervét, már a második harapás sem esik neki olyan jól. Ám az önzés jelei nem tüntethetőek el nyomtalanul, az első harapás nyoma rajta marad az almán, elrontva mindazt a szeretetteljes gondoskodást, ami az érett almához társítható. Egy pillanatnyi megingás, egy apró árulás, egy kis kimozdulás a családi egység kereteiből képes egy szempillantás alatt megbontani a családot összetartó kohéziós erőt – legalábbis a lírai énben ébredő megbánás ezt a lehetőséget sejteti.
Kemény István különleges, veres lovagregény-töredékei is megtalálhatóak a friss Apokrifben. Négy különálló versként is olvashatóak ezek a költemények, de négyes egységben is megállják a helyüket. Nem csupán a főszereplő, Lovag Dulcinea személye miatt, hanem a traumákként ábrázolt lovak költői képe is szervezőelvként szolgál, kialakítja a négy költemény kapcsolódási pontját. Lovag Dulcinea az élet csataterén harcol, ezen a terepen „ellenfeleinek lovai / traumák”, ez a versek visszatérő és központi motívuma, mondhatni, tétele. Vagyis edzett, túlerőben lévő ellenfelekről van szó, olyanokról, akik már találkoztak az élet árnyoldalával is, fájdalmas és traumaként maradandó élmények kísérik őket az útjukon, sőt, ezek viszik őket csatába. A főhős lovag ellenfelei mind traumákon edződnek, ahogy az „Ellenfelei gyerekkora” című vers mutatja, már kisgyermekként is „traumapónikon” gyakorolnak, hogy felcseperedve „nagy lovakra / életreszóló traumáikra / átülve / legyőzhetetlen / harcosok lehessenek / kiégettek és / könyörtelenek”. „A váltópénz” címet viselő, negyedik vers sorain keresztül pedig a lovait egy traumáért árusító lókupec (üzleti) életébe pillanthatunk bele. A trauma itt „aranypénz” formájában bukkan fel, fizetőeszközként, olyasvalamiként, ami áruba bocsátható, jóllehet, váltópénze nincsen, ennek az is az oka, hogy a trauma, legyen bár kicsi van nagy, az trauma. A lókupec esetében mégsem beszélhetünk mesés meggazdagodásról, ő csak egész traumákra „vadászik”, mivel csak egész lovat ad el, árengedmény, traumaengedmény nincsen, végül mégis „[u]ndorral turkál / az aranyaiban / a lókupec”.
Az előző versek alapján azt is mondhatnánk, traumákkal kereskedik, trauma-lovat ad traumáért cserébe. A versek megmutatják, hogyan lehet élni és visszaélni a traumákkal, amelyek elkísérik az embert az élet hadiútjára, olykor talán még meg is erősíthetik, ám megszabadulni nem könnyű tőlük.
A nyári Apokrifnak nem csupán a szövegvilága, de a képi világa is igazán izgalmas, Pamuki-Balogh Viktória képei díszítik. Az alkotóval Veress Dániel beszélgetett, az interjú „Falun fényképész” címmel jelent meg a friss lapszámban. Ez a beszélgetés kiváló adalék és háttértörténet is a lapszámban található fotókhoz.
