A mostani ajánló elsődleges témája a múlt és a múlthoz fűződő viszony. A múlt felidézésének néhány módját igyekszem felvillantani a Látó februári lapszámában megjelent írások alapján. A friss Látóban egyébként is domináns motívum a múlt, a múlttá válás és az elmúlás is.
Először is Gerzsenyi Gabriella prózáját emelem ki, ugyanis az ő prózájában a múlt történetté terebélyesedik, egy kihűlt és véget ért kapcsolat történetévé.
Gerzsenyi Gabriella: Fulladáspont
Egy szerelem fázisainak történetét meséli el Gerzsenyi Gabriella prózája, mégpedig a férfi szemszögéből. A novellában végigkövethetjük a szerelem születésének, kibontakozásának, virágzásának és elmúlásának mozzanatait. A kapcsolat történetének fókuszában mindvégig a szeretett nő áll, mondhatni köré szerveződik az élet és minden fontosabb életesemény, a változások és az idő múlása is az ő változásaiban jelenik meg, ahogy a kapcsolat válságjelei is az ő viselkedésének kisebb-nagyobb módosulásaiban mutatkoznak meg. Ha csupán az elbeszélő perspektívája volna az egyetlen nézőpont, akkor valószínűleg egészen eszményi képet festene róla az elbeszélő, ám lépten-nyomon előtűnik egy másik tekintet is, Nikié, aki korántsem kritikátlanul szemléli az elbeszélő szerelmét. Mondhatnánk, hogy Niki – mint külső szemlélő – nézőpontja jelenti a reflexió forrását, legalábbis a kapcsolat és a házasság történetének visszatekintő elbeszélésében szervesülnek az ő meglátásai is, egyfajta tájékozódási pontként jelenik meg. A kapcsolat története csupa hétköznapi mozzanatból épül fel, de a mindennapiság bizonyos szempontból különlegesnek mondható pillanatai jelentik a szerelemtörténet építményének sarokköveit: a megismerkedés, az első csók, az az időpont, amikor „először szerette” az elbeszélő a kedvesét, a lánykérés, az eljegyzés, a gyerekek születése, egy afrikai utazás, a nyaraló megvásárlása, a fiúk érettségije és az egykori kedveshez kötődő utolsó pillantásokra és pillanatokra, amelyek – a kapcsolatuk korábbi szakaszait követve – a múltba merültek, kesernyés emlékké váltak. A kapcsolat romlásával párhuzamosan a kedves leépülése is látható, amit viszont nem látunk, csak sejthetünk, az a kedves benső vívódása, a külsejével kapcsolatos belső gyötrelmei, amelyek dacolni próbálnak az idő múlásával, a változásokkal és a múltba merüléssel. A történet végén egy új szerelem kezdetének lehetősége villan fel, régi szerelem kiindulópontjával, vagyis mozgássorával: az indiánszökdeléssel.
Gombás Katalin prózáiban is jelentős szerepet kapnak a történetek, a visszaemlékezés és a múlt képeinek és mozaikszerű képsorainak felvillantása. Ám itt a történetekben több a rés, inkább történet-fragmentumok és töredékes múlt olvasható ki belőlük.
Gombás Katalin: Egy nap a városban
A februári Látóban három rövidpróza is megjelent Gombás Katalin tollából. Az Olyan, mint én című írásban egy – feltehetőleg – autizmus spektrumzavarral élő kislány életének egyes szakaszai jelennek meg, jobbára a különböző közösségekbe történő beilleszkedés nehézségein keresztül. A központi mozzanat minden esetben az, hogy az elbeszélő próbál rájönni, mit is jelent az, hogy ő „olyan” és miért kelt ez a szó különös feszültséget.
Az Idézetek éjszakája is említést érdemel, benne a főszereplő, az egyes szám első személyű elbeszélő, egy anya, akinek kisgyermekes anyaként, csecsemőről gondoskodva nem csupán ezt az odaadó gondoskodást kísérő kimerültséggel, de férje fölényeskedésével és őt szinte gyermeklétbe kényszerítő viselkedésével is szembe kell néznie. Kiutat és menekülési útvonalat keres, amelyben szépirodalmi alkotások sorai a jelzőfények.
A fent említett két írás is rendkívüli érzékenységet tükröz és igencsak gondolatgazdag, de leginkább az Egy nap a városban ragadott magával. Ebben a kisprózában az édesanya beszélget a gyermekével, ám csupán az anya válaszait és reakcióit „halljuk”. Az anya a gyermek minden apró rezdülésére, szavára és kérdésre reagál, legalábbis így tűnik a válaszfolyamból, amely akár a gyermeki perspektívát átvenni igyekvő gondolatfolyam is lehetne. Bár a központozást alkalmazza a szerző, a mondatok mindvégig kisbetűvel kezdődnek (sőt a nevezetességek is mind kisbetűvel szerepelnek), ami végső soron szimbolikusnak is tekinthető, nem csupán annyiban, hogy egyetlen gondolatfolyam részét képezik, a pontok pedig csupán szimbolikus határpontokként szerepelnek, de abban a tekintetben is, hogy az anya igyekszik a gyermek nézőpontjára helyezkedni, mintha guggolva nézné a város, alacsonyabbról, mint korábban. A látványosságok pedig most nem is látványosságokként, hanem élményekként, emlékekként, sajátos, de fogalommá nem emelkedő szimbólumokként tűnnek fel.
Anya és gyermeke épp Rómában kirándul, az elejétől fogva érződik, hogy az anyát különleges, bensőséges kötelék fűzi a városhoz, de próbálja saját élményeihez hozzáilleszteni mindazt, amit a gyermek először észrevesz. Az anya válaszaiból apránként feltárul a múlt néhány jelentős eseménye, az apával való viszonya és az is, hogy miért olyan fontos számára ez a város. Igaz ugyan, hogy az anya válaszaiból árad a szeretet, a törődés és az odafigyelés, mégis érződik valamiféle megragadhatatlan feszültség a mondataiból, különösen olyankor, amikor az apa szóba kerül. Végül az Angyalvárba tett látogatás és az angyalokba vetett hit jelenti a töréspontot:
„hogy mit mondott neked [az apa]? hülyék, akik az angyalokban hisznek? na, szuper, már neked is kezdi.”
A történet végén, az Angyalvárban derül fény arra, hogy az anya és az apa különválása okozta a válaszokban mindvégig lappangó feszültséget, ám az, hogy milyen múltbéli események vezethettek ehhez a döntéshez, felfedetlen marad. Talán szavakba nem önthető formában fungál a jelenben a múlt, vagy csak a gyermeki nyelv készlete nem alkalmas a kifejezésre. Persze az is lehet, hogy amikor a múltról kellene beszélni, akkor nincs is megfelelő szókészlet.
Akár kimondható, akár nem, úgy látszik, a múltnak sosincs vége, erről tanúskodik Papp-Sebők Attila Valahányszor című verse is.
Papp-Sebők Attila: Valahányszor
Élet-és emlékképek villannak fel a versben, olyan emlékek, amelyek a kimondhatatlanságba burkolództak. Egy régi ház jelenti az emlékek középpontját. Bár a régi házban már új lakók vannak, a lírai én kedvese, úgy tűnik, még mindig a „régi ház / természetét” keresi, benne azokkal az emlékekkel, amelyek voltaképpen értelmet adtak a háznak, köteléket teremtettek közte és az otthonnak tekintett épület között. Ezekre az emlékekre talán már nincsenek is szavak, képek és gesztusok maradnak csak, a szétmálló múlt okozta hiányréseket pedig éppoly nehéz helyrehozni, mint az átázott vályog „fellazult” részeit.
„Csak győzzem az eltitkolást tűrni!, de
mi lehet giccsesebb, túlburjánzóbb,
mint kimondani ezerszer, hogy
tovább ég a kioltott múlt?”
