Lassacskán vége a novembernek, de azért még egy ajánló épp belefér. Ezúttal a novemberi Székelyföld kerül a középpontba, Markó Béla verseit és Cseh Katalin líráját ajánlja Enesey Diána.
Ahogy Markó Béla görögországi pillanat- és tájképeket megörökítő verseit olvastam, azon tűnődtem, milyen különös és milyen megrendítően szép, hogy a múlandó dolgok és az elillanó pillanatok is megőrizhetőek. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy megörökíthetőek? Talán még ez sem túlzás: megannyi örökkévalóság-töredéket találunk és alkotunk a végességben is. Markó Béla versei is ilyen személyes örökkévalóságokat villantanak fel.
Markó Béla versei
A „Görög minta” című versben a végtelen iránti vágyakozás bontakozik ki, a végtelenség pedig a tengerben és az ég kékjében tárul fel. A tenger és az ég örökkévalóságának hangsúlyozása a teremtéstörténetet is felidézheti az olvasóban. Azonban itt a változás sodrásában felbukkanó állandóság jelenti az időbeliségben fellelhető örökkévalóságot és egyúttal a kapaszkodót a véges ember számára, aki a végtelent áhítja. A dolgok szüntelen elmúlása közepette szükség van valamire, aminek múlhatatlansága támaszt nyújt. Persze a tenger és az égbolt sem mentes a változásoktól, de az idő múlása nem teszi gyökeresen mássá, csupán más és más „arcát” mutatja:
„borút próbálgat, olykor mennydörög,
máskor nyugodt, de nem múlik, s nekem
ilyesmi kell most, ami végtelen.”
A „Görög hegy” címen megjelent vers a fantáziák és az ábrándok végességből szőtt végtelenségét mutatja fel. Vagy akár azt is mondhatnánk, hogy a lehetőségekben rejlő végtelenséget, amit még nem cáfolt meg a valóság. Nem mintha a valóság sivár vagy kopár volna, de az bizonyos, hogy a fantázia és az ábrándok perspektívájából tekintve kevesebb, mint az, amit beleláthatunk, amikor számtalan lehetőséget vetítünk magunk elé. Ilyen a versben a görög hegy is. A belevetített lehetőségek sejtelmességet és varázslatos jelleget kölcsönöznek neki. A megmászhatatlanság csak erősíti ezt, a lehetetlenség nem pusztán üresség, hanem meg nem valósuló lehetőségek végtelenje. Épp ezt írja felül a valóság, amelyben mintha elvesztené a hegy a lehetetlenségből fakadó milliónyi lehetőség keltette varázsát:
„Pedig ma már akárki fel tud menni.
De aki felmegy, annak nincs ott semmi.”
A „Görög tanulság”-ban a múlhatatlansággal egy naplementében ábrázolt tengerparti kép formájában találkozunk, amely azonban nem giccsbe, hanem platonikus bölcsességbe fordul. Mindaz, ami valóságnak tűnik, „[c]supa visszfény” és „[c]supa visszaverődés”. Szinte paradox módon a távolság (időbeli és térbeli, valamint reflexiós távolság egyaránt) ad igazán kontúrt a dolgoknak. A reflexióban és a megértésben körvonalazódik minden számunkra:
„Akár a villámlás utáni dörgés.
Ami elmúlt, csak az hallszik idáig.”
A végtelenséget csak sejteti ez a vers, de érződik, hogy van egy bizonyos igaz(i) ismeret, tudás és megértés és valami örök, megfejthetetlen rend mindannak mélyén, ami számunkra látható.
Cseh Katalin: Felolvasás
A vers egy kórházi jelenetet mutat be, amelyben a lírai én felolvasóként látogat meg egy fiatalt. A meseolvasással a felolvasó igyekszik kiszakítani, legalább egy-egy történet erejéig a beteget a kórház rideg valóságából. Az egyik mese a halhatatlanságra vágyó királyfiról szól, és azt hihetnénk, hogy a felolvasó igyekszik kiemelni a kórházban ápoltat a végesség szorításából. Ám a felolvasás végén, a búcsúzás pillanataiban épp ő kap egy darabkát az örökkévalóságból: a búcsúzásnak szánt ölelésben megérezte a gyengeségben rejlő erőt, a hála erejét, az ajtón kilépve pedig a fiatal tekintetében a „megszeppent örökkévalóság”-ot pillantotta meg, amely a fiatalság, a remény és az életigenlés erejét jelenti. Ezek az erők képesek csak igazán kioldani a végesség vaskos kötelét.
