Szöllősi Mátyás (1984, Budapest) író, fotóriporter. A Károli Gáspár Református Egyetemen végzett 2010-ben. 2005 óta jelennek meg írásai és fényképei különböző folyóiratokban, magazinokban. Váltóáram című első prózakötete 2017-ben elnyerte a Margó-díjat, emellett, Örkény-ösztöndíjat és Látó-díjat is kapott. Fotósként a portré műfaja és a dokumentarista szemlélet áll hozzá igazán közel. Legutóbbi kötete a 2024-ben, a Helikon Kiadó gondozásában megjelent Fóbia című regény. Itt olvashatunk a hamarosan megjelenő második könyvből egy részletet.  

 

Szöllősi Mátyás

 Fóbia

 (részlet a második könyvből)

  

            A temetést a betegségem miatt végül halasztani kellett. Nem volt elég, hogy annyira rettenetesen érzem magam a vírusfertőzés miatt, mint addig még soha, több mint két héten át bűntudatom is volt, hogy a család, ha a lehető legszűkebb értelemben is, de miattam várakozik és emészti magát. Az hamar kiderült, hogy apámra a legkevésbé igaz ez, aki inkább az idő és a pénz miatt aggódott ebben az esetben is, a saját anyja halálakor, ami nemcsak hogy szinte fölfoghatatlan volt, egy teljesen értelmetlen vitát indított el bátyám, a mindig fontoskodó keresztanyám és apám között, amit igyekeztem a lehető leggyorsabban lezárni a hét közepén, már csak a betegség egyre eltökéltebb jelenléte miatt is. Ha már úgy alakult, hogy én vagyok az, aki nem lehet ott az eredetileg kitűzött időpontban a Felsővárosi temető hátsó parcellájánál, vagyis aki miatt a szertartást halasztani kell, akkor én leszek az is, aki kifizeti a pluszköltségeket, amik a test hűtésével – a nagyi mindig is határozottan ellenezte, hogy elhamvasszák –, és az egyéb embertelen, mégis szűkségszerű intézkedésekkel járnak. Ez aztán kölönféle, a betegség kiteljesedésével együtt szinte kezelhetetlen bonyodalmakat okozott. Hiszen az már nem én voltam, aki hivatalosan intézkedhetett a mama ügyeivel kapcsolatban – ez már korábban, a kórházi látogatásom alkalmával kiderült, és egy szűk hét elteltével sem változott meg –, s amit egy speciális, mindenkit érintő helyzet sem tett semmivel egyszerűbbé vidéken. Ráadásul ezt a telefonban, köhögve, krákogva, hiába próbáltam vagy háromszor elmagyarázni keresztanyámnak vagy apámnak. Az is hamar kiderült, hogy bátyám családi ügyei egészen máshogy állnak, mint ahogyan azt addig a pillanatig hittem, és a körülmények, amelyekről a hazaérkezéséig keveset tudtam meg, hiába faggattam az egyik telefonbeszélgetésünkkor, még a szokásosnál is jobban elvonták a figyelmét. Össze-vissza magyarázott a hívás összesen vagy egy óra hosszúságúra nyúló ideje alatt, az egyik pillanatban azt éreztetve, hogy alig bírja már magában tartani a házasságával kapcsolatos problémákat, miközben – és ez rendkívül idegesítő volt – valójában csak utalgatott, konkrétan nem beszélt róluk; a másik pillanatban pedig már lényegetelennek ítélte az egészet, olyasminek, ami minden kapcsolat folyamán előfordul egyszer-kétszer. Kétségbe van esve, gondoltam, és éppenséggel azt pontosan tudtam már, hogy egy kétségeesett emberrel átkozottul nehéz mit kezdeni.

            Az is egyértelművé vált már az első néhány napban, hogy a telefon és az internet sem képes megoldani mindent – pedig a temetkezési vállalkozóval folytatott egyeztetés során kínlódva végighallgattam még a higiéniai szabályokról frissen hozott rendeletben foglaltakat is, ahogyan a holttest tárolására vonatkozó szigorú szabályokat és a búcsúszertartás hivatalos rendjét –, rájöttem, egyszerűen muszáj volna személyesen beszélnem egyes emberekkel. Ott kellene lennem bizonyos irodákban, nyilván azért, hogy lássák, hús-vér ember vagyok, s talán a korábbiaknál is alaposabban és még több időt, lelkierőt veszítve nézzek szembe, éljem át újra azt a fájdalmas jelenlétet, amit a halál körüli ügyintézés igényel. A ravatalozó használatát nem engedélyezték, gondolom, azért, hogy minél kevesebbet tartózkodhassanak a gyászolók szorosan egymáshoz közel, és a körülményekre, azaz a vírushelyzetre hivatkozva azt sem hagyták jóvá, hogy láthassuk a mamát holtan, ami nekem összességében hihetetlen megkönnyebbülést jelentett. Önkéntelenül is megóvtak attól a rettenetes évődéstől, amit a megtekintésének elmulasztása okozott volna, ha rám bízzák a döntést, azazhogy nem akarom holtan látni őt, ahogyan attól is, hogy egy fakó, mozdulatlan arc rögzüljön bennem, esetleg iszonyodássá alakítva mindazt kettőnk közt, ami számomra, amióta csak az eszemet tudom, igazán élő és különleges volt. Napokig még azt is teljesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy a temetőben állva végignézem majd, amint a vadidegen sírásók eltemetik a koporsót, amelyben a mama halott teste fekszik. Ahogyan leengedik abba a koromsötét gödörbe, ráhányják a földet, ahonnan így többé nem szabadulhat már.

 

971.jpg

 Fotó: Todoroff Lázár