A mostani ajánló némiképp innovatív, ezúttal ugyanis nem egy lapszámra fókuszál, hanem tematikus megközelítésből igyekszik bemutatni egy-egy verset a novemberi Alföld és az úgyszintén novemberi Székelyföld igen gazdag irodalmi kínálatából. Enesey Diána írása következik.
Novemberben sem könnyítették meg az irodalmi folyóiratok az ajánlóírást, ugyanis kiváló írásokkal találkozhatunk a friss lapszámokban is. Miközben az ajánlót terveztem és azon tűnődtem, hogy az Alföld vagy a Székelyföld legyen-e a főszereplő ezen a héten, párhuzamosan olvastam a két lapszám írásait: egyet innen, egyet onnan. Végső soron miért ne lehetne ajánló egyszerre mindkét lapszámból? Így lett. A téma pedig a beteljesülés, a kiteljesedés, valamint a másik általi önmagunkra találás köré szerveződik.
Tóháti Zsuzsa: Rád bízott értékeim (vers) [Székelyföld]
Tóháti Zsuzsa metaforákban és hasonlatokban bővelkedő, képszerű verse két ember egymásra találásának csodáját írja le. A tiszta önátadás verse ez, amelyben a másikba vetett bizalom szinte transzcendens erőt képvisel, ugyanakkor a természeti képek – amelyek a viszonyt hivatottak ábrázolni – jelzik, hogy az ilyesféle összefonódás nem feltétlenül igényli magasabb rendű erő beavatkozását. (Vagy talán a természetben előforduló kapcsolódások is mind-mind egy ilyen erő által jöhettek csak létre?) Akárhogy is, a lírai én hazatalálásának lehetünk tanúi, mégpedig a másikban fellelt otthonosság révén. A másikra rábízott értékek, a másikra rábízott élet egy igazán rendíthetetlen ősbizalmat feltételez. Mintha súlyos, hosszasan cipelt terhektől válna meg a lírai én azáltal, hogy rátalált a másikra, és átadhat neki valamit saját magából. Sőt még ennél is jóval többről van szó. Kontúr-elmosódást láthatunk, vagyis az „én” és a másik határai csaknem kivehetetlenek lesznek:
„Belső erők alakítanak, formálnak képemre, bőröm alatt utazol.
Csendemet megosztod, határaidat nem véded, ahogy én is hagyom,
hogy területeimre lépj. Villámokat szelídítesz bennem, soha le nem írt
betűket olvasol. Repedéseimben gyönyörködsz, és én önként
állítom új pályára kontúrjaimat. Együtt gyökerezünk
ismét a földbe, és hisszük, hogy ezután minden más lehet.
Vad bízza így a vadászra utolsó tekintetét.”
Az önátadás – úgy tűnik – önkéntelen, de szükségképp boldog, a vonzalom és az összetartozás dinamikái vezérlik, s mint ilyen, legyőzhetetlen. Jóllehet a másikkal való összeolvadás magában hordozza az áldozattá válás veszélyét is, hiszen itt az „én” egyensúlyvesztését látjuk, kikerül önnön középpontjából, mégis benne rejlik a másik általi önmagára találás lehetősége is. A melegséget árasztó egymásra (és önmagára) találásé, a fárasztó, hűvös egyedüllétben töltött barangolás után.
Ami Tóháti Zsuzsa versében a beteljesülés átélése, az Horváth Eve lírájában puszta vágyakozás tárgya marad, enyhítő vigasz a végesség fenyegetésével szemben.
Horváth Eve: [A nyárra várok] (vers) [Alföld]
A vers címe egyúttal a kezdete is, benne egy el nem jövő nyár képe villan fel, amelyet a lírai én csak áhít. Egy olyan nyár, amelyet a szeretett másikkal együtt vár. A nyárvárást és a nyár néhány derűs pillanatképének felvonultatását a „sugárkezelés” említése töri meg. Majd a hétköznapi, de mégis idillikus, nyári hangulatot árasztó kert részleteitől hirtelen a veszteségek és az elmúlás témájára vált a vers. Az élet és az elmúlás között húzódó feszültség a teljes költeményt belengi. Az emlékek és a remények is hasonlóképpen állnak egymással szemben, ezt mutatja az elhunyt anya emlékezésben sem enyhülő hiánya, amelynek a kedvessel remélt boldog beteljesülés lehetne az ellenpólusa: a veszteségek sora után egy szerencsés fordulat, az élet felülkerekedése. Különös, a beteljesülés reményére épülő és a „kegyelem kúriáján” töltött nyaralást tár elénk a vers vége, amelyben a „kegyelem” a remény forrása, a jobbra forduló sors előjele. Talán a szeretett személy is kegyelmi ajándék a megpróbáltatások közepette.
