A mostani ajánlóban a májusi Látóé a főszerep. Rendkívül gazdag lapszám született ismét, így csupán némi ízelítőt igyekszem adni.

 

Márton László számos műfajban kiváló szerző, esszéi, műfordításai (gondoljunk csak Walther von der Vogelweide verseire), drámái (mint a legutóbb megjelent Jászai Mari feltámasztása című kötet is példázza) és prózái egyaránt jelentősek. A friss, májusi Látóban egy regényrészletet olvashatunk a szerzőtől, a tőle már megszokott, lebilincselő stílusban és fanyar humorral. A Hópehely címmel közölt regényrészlet egy albínó gorilla, Hópehely – vagy spanyol nevén Copito de Nieve, katalánul pedig Floquet de Neu – kalandos és legendás életéről mesél, de közben a XX. századi spanyol történelemről, annak viszontagságairól, a spanyol-katalán viszonyrendszerről, Spanyolország társadalmi jelenségeiről és válságairól, a polgárháborúról és Franco uralmáról is szól. Meg persze Jordi Sabater Piről, Hópehely „nevelőapjáról”, befogadójáról. Legfőképp azonban arról, hogy a befogadott albínó gorilla számára az első pillantásra kisebbséginek tűnő lét milyen előnyökkel – sőt, mondhatni kiváltságokkal járt –, miképp vált a demokráciába való átmenet nagy alakjává, majd hogyan maradhatott a későbbiekben is meghatározó politikai tényező, megismerjük feleségeit, utódait, habitusát, világnézetét. Ugyanakkor már az élettörténetének legelső – vagy talán úgy is mondhatnánk, hogy nulladik – fejezetében, a fogantatáskor baljós szituáció áll elő:

„Albinizmusa vérfertőzés következménye volt: apja valószínűleg a saját lányát ejtette teherbe, és bizonyára mindketten hordozták azt a gént, amely hajlamossá tesz a pigmenthiányra. A gorillák családban élnek: egy családban csak egy felnőtt férfi van, ő a király. A szabad természetben négy vagy öt felesége veszi körül, akikkel együtt élnek felcseperedő kisebb-nagyobb gyerekeik. A fiúkat, amikor serdülőkorba érnek, a családapa elkergeti. Miután bepillantást nyertünk izgalmakkal teli és jelentékeny életének néhány fejezetébe, azt is megtudhatjuk, hogy mi volt a sommás, a barcelonai állatkert üvegfalára pingált véleménye Pasqual Maragall barcelonai szocialista főpolgármester baloldali várospolitikai terveiről. […] Ilyesféle nászból foganhatott Hópehely valahol Egyenlítői-Guineában, korábbi nevén Spanyol-Guineában, valamikor az 1960-as évek első felében, talán 1963-ban, és ez a körülmény már önmagában is az antik tragédiák véres árnyait vetíti rá.”

 

 

Kali Ágnes Posztpartum gőg című versében felvonul néhány tipikus tünet, amelyet a lírai én a szülés utáni időszakban saját magán, illetőleg saját magában tapasztal, ugyanis itt többnyire benső folyamatokról van szó. Elfelejtett szavak, a vissza-visszatérő „székely akcentus” és az írás nehézségei, a kifejezőeszközökhöz tapadó hiányérzet és a kifejezés módjának következetlensége is mind-mind a szülést követő benső átalakulásokat tükrözi. Ahogy az anyaság fogalmának és az anyasággal kapcsolatos elvárásoknak a körvonalazódása, (át)alakulása is. Felvillannak az eszménykép-anyák, a „nem középszerű anyák”, rájuk gondolva a külsőségekben elvesző anyaság problémájával szembesül:

„[…] Mára csak a dühöm maradt, hogy évekig átvertek,

mert az anya az nem ez az anya,

amit szipogó macsók saját szövegeikre faragnak,

mert ez az anya ahhoz hasonlatos, amikor nők után fütyülnek az utcán.

A füttyben nincs benne a nő,

ebben az anyában nincs benne az anya. […]”

A középszerűséget el lehet, sőt, úgy tűnik, el is kell fogadni, mégis sok önostorozást vált ki ez az anyákból, önmagukkal kapcsolatban, s ebből kifolyólag a többi anyával való viszonyukban is. Utóbbi leggyakrabban az ítélkezésben nyilvánul meg, ez pedig az összetartás halála:

„Úgy látszik, véresre verték már az anyahátunk,

ezért törünk pálcát egymás fölött.”

 

Ilosvai Eszter Lawnchair Larry című négysorosa is a májusi Látóban olvasható. A Lawnchair Larry egy különleges „repülőszerkezet”, amely negyvenkét speciális léggömbből és egy kerti székből készült. A vers nem a repülés részleges sikerét és nem is a terv meghiúsulását dolgozza fel, sokkal inkább a jelenbe ragadtság dominál, amelyből a jövő nélküliség képe rajzolódik ki. A lírai én a székbe kapaszkodás mozzanatát őrizte meg leginkább a Lawnchair Larry motívumából, bár a jelen időben ragadt állapot haladás nélküli lebegésként is elképzelhető. Egy biztos: Ilosvai Eszter verse igazán erős képpel ábrázolja az időhöz és annak múlásához való viszonyulást, kifejezve, hogy a jelen egyeduralma nem feltétlen a pillanatban élés pozitív konnotációit hozza magával.