A mostani lapszemlében a magány különféle árnyalatai jelennek meg a legélesebben. Azt is mondhatnánk, hogy mindenki másképp magányos, minden magány más és más alakban jelentkezik, az alább kiemelt írások is ezt tükrözik.

 

A Kalligramból

Terék Anna Kacsák a csatornában című verse az üldöztetést és a menekülést mutatja be, külső perspektívából szemlélve, hiszen ezek lélektanát csak az ismerheti igazán, aki átéli. Ez az üldözöttség magánya, a meg-nem-értettség és az át-nem-érzett fájdalmak és a kitaszítottsághoz tapadó félelem magánya.

A lírai én egy asszonyt és gyermekeit kíséri szökésük közben. A verset átjárja a félelem hűvössége, és még a júniusi nap sem biztosítja kellő melegséget. A napfény nem képes világosságot teremteni a történelem sötétségében. Az üldözöttek nem tudják megpillantani a mindennapokat úgy, hogy ne vetülne rájuk a félelem árnyéka. Az asszony csak akkor tudott pár pillanatra kilépni a rettegés és az aggodalom köréből, amikor a csatornában úszó két kacsát nézték, hogy ne hívják fel magukra az arra járó csendőrök figyelmét. Ezután viszont újra vissza kellett lépnie a hétköznapokból a menekülés mindennapjaiba, ahol nincsen szép, júniusi vasárnap, ahol épp az embertársak miatt szűnik meg az otthonosság érzése, miközben az idő egy pillanatra sem áll meg, (el)telik az élet.

 

Pertics Gergő Kútmély címen megjelent versében az élet hullámhegyei és hullámvölgyei találkoznak. A vers egyes szám második személyben szól, részint talán az olvasóhoz, általános alanyként, részint pedig magához a lírai énhez. Arra keresi a választ, hogy vajon mi az „igaz”, az, hogy a zuhanás, a sötét időszakok mind megérdemelt volt, vagy inkább a fénynek és szárnyalásnak lehet-e hinni. Vagyis fájdalomtól nehéz és az örömöktől könnyebbé váló periódusok váltakozásában fürkészi az igazságot és az „ént”:

 

„A szárnyalások és zuhanások

(magányos-e a kerecsensólyom?)

bipoláris egymásutánja

engedi-e, hogy megtapasztald,

a sólyommagányban és zuhanásban

vajon ki vagy te?”

 

Az igazságkeresés végül újabb kérdésekbe torkollik: talán az élet (és minden váltakozás) álom? Álom a hét szűk és hét bő esztendőről? Az életet lényegében leképezi József álma, amely Egyiptom helyett az egzisztenciában valósul meg? Akárhogy is, ezekből a kérdésekből kibontakozik az élet váltakozásainak magánya, mind a hullámvölgyekkel, mind a hullámhegyekkel saját magunknak kell szembenézni, életünk történetén belül csak magunk fedhetjük fel valódi jelentésüket, jelentőségüket. Ez az élet váltakozó íveinek magánya.

 

A Kalligram februári számában jelent meg Havassy Gergely kollégánk Keressük a hangot című, metaforákban gazdag kisprózája is – ezúton is gratulálunk.

 

 

 

A Tiszatájból

Háy János From her to Eternity  című regényrészletének (amely a Boldog Boldogtalan címen megjelent regényéből származik) főszereplője – vagyis inkább kiindulási szereplője – egy nő, aki „egy új szereplő, akinek a barátnője néhány napja temette el a férjét”. Egy olyan nő, aki felhagyott a boldogságra törekvéssel és inkább elmerült a gyötrődés otthonosságában – ez az ő esetében elhatározás kérdése volt. Aztán kisvártatva kiderül, hogy ez a szereplő mégsem határolható el igazán élesen a többi szereplőtől, sőt, voltaképpen a többi embertől sem. Mindenki egyedül van. – így hangzik a tételmondat, amelyből sajátos magány- és boldogtalanság-koncepció bontakozik ki a regényrészletben. Az egyedüllét, úgy tűnik, nem válik el élesen a magánytól, elszigeteltségként nyilvánul meg, miközben mindvégig ott van a kapcsolódások valós lehetősége, amely végül parlagon hagyott lehetőség marad.

A nő, aki a férjét elvesztette, színésznő, így a színház kulisszái mögé is bepillanthatunk, megismerkedünk a kellékessel, aki reménytelenül szerelmes a boldogtalan színésznőbe. Ám nem sokáig időzünk a színházi közegben, az írói tekintet a veszteségekre szegeződik, valamint a veszteségekből fakadó elkeseredésre, újabb szereplők sorakoznak fel: „egy férfi, aki elvesztette a babáját, egy nő, aki elvesztette a babáját, egy kislány, aki elvesztette a babáját”.

Ebből a felsorolásból indul ki az írás önmagára adott reflexiója, amelyben a kulcsfigurává válás (élet)akaratok harcaként bontakozik ki, amelyben egyes, potenciális főszereplők mégis alulmaradnak, „mert mások kitúrták”.

Majd a veszteségek súlya alatt összeroppanó megértés tárul fel a fiát elvesztő férfi rövid történetén keresztül, amelyben a fájdalom mint lehetséges kapcsolódási pont is megjelenik. Asszociációs és szóhasználatot elemző exkurzus követi a bénítóan szomorú, veszteségeket tárgyaló rövid szakaszt. Eközben pedig felbukkan a szakasz címadó mozzanata, egy dal, melynek címe From her to Eternity. Azonban ez mégsem illik a fiát elvesztő férfi élethelyzetére. Az elbeszélő kutatja, hogy ki énekelhetné el ezt a dalt, kiénekelve magából a veszteség fájdalmait, miközben kitér arra is, hogy van-e különbség a híres emberek és a hétköznapi emberek fájdalomtűrése között. Végül Budán kötünk ki, szinte madártávlatból pillantunk rá olyan emberekre és otthonaikra, akiknek fáj a szívük: „az ő szívük tényleg azért fáj, mert fáj”. Felsorakozik néhány, abszurd bosszúság, majd a regény ismét önmagára reflektál, a saját valós idejére kérdez rá, majd különös és humoros kapcsolatok feltárásába kezd.

 

A Tiszatáj kapcsán is öröm érte a Szófa csapatát, ugyanis Bodrogi Csongor szerkesztőtársunk recenziója is megjelent, amelyet Kontra Ferenc kötetéről írt. Csongor elemzése érzékenyen és fókuszáltan igyekszik bemutatni a Gonosz működését és sokféle megnyilvánulását.