Az őszi Apokrif a csodás verseken és remek prózákon túl tartogat az olvasók számára egy rendkívül izgalmas, mélyreható és személyes beszélgetést is. Enesey Diána ajánlója következik:

 

Az Apokrif őszi száma, Zékány Diának hála, őszi színekbe öltözött, de nem csupán kívülről, a lapszám belsejét is elárasztják a színek, főként a vörös dominál, de a barna, a szürke, a zöld és a kék színekből sincs hiány. De mi ez a színes kavalkád, amelyet a lapszám rejt? Kiderül Veress Dániel Zékány Dia festőművésszel készített interjújából.

 

Az interjúban Zékány Dia felvázolja az enteriőr megfestéséről szóló, immáron tízéves projektjének történetét. A beszélgetésben kibontakozik a rendetlenséghez kapcsolódó képzetek és fogalmi meghatározások fejlődési és átalakulási folyamata: amit a művész kezdetben „rendetlenség”-ként és annak kutatásaként határozott meg, arra most úgy hivatkozik, hogy gyűjtögetőket keres fel, és az ő „gyűjteményeiket” festi meg.

 

 

 

 

A belső tereknek, amelyeket Zékány Dia képein láthatunk, kétségkívül sajátos, lebilincselő esztétikuma van, ezek a képek beletapadnak az emlékezetünkbe, és ezt a hatást nem csupán a színkavalkád idézi elő. De mégis miért kezd egy művész rendetlen belső tereket festeni?

A gyűjtögetés, a felhalmozás és a rendetlenség témája voltaképpen gyermekkora óta izgatja a festőművészt. Az első ihletforrást az otthonukban felhalmozott holmik jelentették, annyi minden összegyűlt náluk, hogy úgy érezte, a tárgyak rengetege leképezi a náluk zajló, igencsak pezsgő életet. Ugyanakkor ez a megszokott kép feszültségbe került a rend szeretetével, amely benne élt. Ez a feszültség a művészetben és a doktori kutatásában jutott kifejezésre és talán fel is oldódott valamelyest, de épp csak annyira, hogy az alkotási vágy ne lankadhasson, ám a rendetlenséghez fűződő előítéleteit ez a projekt felszámolta. Zékány Dia ismerteti, hogy a kutatásai során milyen, a háttérben meghúzódó, transzgenerációs örökségeket fedezett fel a gyűjtögetési hajlam alapzataként. Munkamódszeréről és a munkához kötődő utazásairól is mesél, ugyanis a rendetlenség, jobban mondva: a gyűjtemények keresése Erdélybe, Londonba, Egyiptomba és Indiába is elvezette őt. Azt is megtudhatjuk, hogy mennyiben hasonlít munkája az etnográfusokéhoz.

 

 

 

 

De vajon a gyűjtögetők gyűjteményeinek gyűjtése nem jelent-e úgyszintén egyfajta gyűjtőszenvedélyt?

Mit szól a család ahhoz, hogy ilyen új formában él tovább a gyűjtögetés „öröksége”?

Feltétlenül a szépet kell-e keresnie egy festőművésznek?

Hogyan lehet egyensúlyozni a realisztikus ábrázolás és az absztrakció között?

Ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk az interjúból. Sőt, még Zékány Dia nemzetközi színtéren való megjelenéséről is olvashatunk, amelyre a hageni Emil Schumacher Museumban, a férjével közös kiállításuk adott alkalmat. Zékány Dia és férje, Nemes Csaba művészete egymás komplementereként írható le: míg Zékány Dia enteriőr fest, addig Nemes Csabát az exteriőr megfestése érdekli igazán. Ami pedig közös, az a képek mögött megbúvó társadalomkritika és a társadalmi jelenségek megértésére való törekvés.