Ha az ember grafikus könyvtervezőként olvas egy könyvet, akkor vannak sajátos szempontjai?
Legtöbbször a hozzám került szöveggel együtt kapok annyi előzetes ismertetőt, hogy ne kelljen csak az alapinformációk miatt elolvasnom egy könyvet.
Persze, ettől függetlenül, a tervezés előtt ismerkedem a szöveggel. Alap-támpontokat keresek, például nehogy egy díszes antikva betűtípust használjak egy modern szövegnél vagy fordítva. Milyen a kézirat stílusa, a szerkezete stb.

Mit keres ilyenkor egy szövegben? Konkrét képi utalásokat vagy globális összefüggéseket a háttérben? Mi a kiindulópont?
Borítótervezésre gondolsz a képi utalásoknál? Igyekszem a könyv valamiféle üzenetét megtalálni, megfogalmazni, desztillálni magamnak (nevetséges lehet, de így csinálom). Ha ez sikerül, megpróbálom ezt a vizuális nyelvbe fordítani. Ha nem találom ezt az összefogó üzenetet, akkor kezdem a válogatást azokból az elemekből, ötletekből, kulcsokból, amik az olvasás közben felmerültek bennem. Olvasáskor jegyzetelni vagy/és skiccelni is szoktam.

Másfajta illusztrációt igényel a próza és a vers, illetve az egyes irodalmi műfajok?
Szerintem jó, ha már a borítóról látni, mit is takar a csomagolás, persze ez sem érvényes mindenre. Ügyelni kell a formátumra is: milyen méret, milyen tükör „áll jól” a szövegnek. Egy drámaszöveg esetében ez, ugye, teljesen más, mint egy folyó regényszöveg vagy mondjuk hosszúsoros versek esetében. Ki kell találnom tehát magukat az oldalakat is.

Mi a munkamódszere? Hogyan születik meg a vizuális ötlet?
Nem tudom ezt általánosítani, minden egyes munka, könyv teljesen egyedi, hacsak nem sorozatról van szó.

Egy könyvborító tervezésekor mennyire számítanak a marketingszempontok? Szempont-e az, hogy olyan borítókat tervezzen, amelyek „eladják” a könyvet? Számít-e, például, a színek élénksége?
Végül is a borítónak az lenne az elsődleges célja, hogy eladja a könyvet. Viszont tervezés közben nem nagyon jut eszembe ilyesmi, esetleg, ha már elkészült az első változat, akkor nézem meg olyan szempontból is a borítót, hogyan lehetne esetleg ütősebbé, feltűnőbbé tenni. A borítók élénk színei vagy esetleges harsányságuk nem jelenti azt, hogy kitűnik a többi közül, hiszen tele vannak a könyvesboltok színesnél is színesebb kínálattal. Szerintem manapság inkább a letisztult, minimalista és a finoman visszafogott borítók tűnnek ki. Érdekes vonatkozása ugyanennek a kérdésnek az is, mit is reklámoz, mit tesz láthatóvá egy borító. Hogy egyetlen példával éljek: évek óta bevett gyakorlatom a kiadóval együtt, hogy műfordítások esetében a fordító(k) nevét is szerepeltetem a borítón. Fontosnak tartom, hogy az a hatalmas munka, amit végeznek, ilyen módon is nyilvánosságot és – ha nem is arcot, de – nevet kapjon.

A szerző vagy a kiadó beleszólhat a grafikai tervbe?
Igen, a szerző, a kiadó, de még a fordító és a szerkesztő is beleszólhat. Amikor a szerzőnek már eleve van egy konkrét elképzelése, fix képe a saját könyvéről, mindenképpen megnézzük, hogyan mutatna ez könyvborítóként. Ha ez nem igazán jól működik, csakis akkor próbálok más irányba elmenni. Az előbb említett csapatból bárki hozhat használható ötletet, ezzel alaposan megkönnyíti a munkám. Erről eszembe jutott Solymosi Bálint legutóbbi kötete, a Vakrepülés, ami végig izgalmas kooperációban készült. A szerző hozott egy Szijj Ferenc-grafikát a borítóra. A szerkesztő (Tóth-Czifra Júlia) azt kérte, hogy úgy rakjam fel ezt a szénrajzot, hogy a papír és az elmaszatolódott anyag, a szénszemcsék struktúrája is érzékelhető maradjon. Ezután még napokig küldözgettük egymásnak a vázlatokat, merre is forgassuk a rajzot, milyen pozícióban mutat a legjobban. Miután mindent szépen letisztáztunk rajta, Júlia együtt villamosozott Németh Gáborral, az SzFE tanárával (aki a kiadónk szerzője is), és büszkén mutatta neki a már kész borítótervet. Gábornak is tetszett, de hozzátette, jól mutatna a grafika inverzbe fordítva. Így a szénrajz egy fekete alapon krétarajzzá változna. Júlia még a villamosról felhívott ezzel az ötlettel, és igazuk lett. Sokkal erősebb, drámaibb lett az összhatás, a kreatív csapatmunka végeredménye.

A Kalligram folyóirat egyedülálló arculattal rendelkezik a magyar közegben. Hogyan fejlődött ki ez a forma?
2004-ben vette át Csehy Zoltán a folyóirat főszerkesztését, aki szerette volna populárisabbá, színesebbé alakítani, ezt a vizuális megjelenéssel is megtámogatva. Ekkor bíztak meg, hogy találjak olyan formát a folyóiratnak, ami elmegy egy kicsit a színes magazinok képi világa felé, mégis maradjon meg decens irodalmi lapnak. Mire elkészült az első vázlat, kiderült, hogy még sincs annyi pénz a kiadásra, hogy teljesen színes legyen, így kellett egy újabb terv a kompromisszumos kétszínű változatra. Az első években alaposan illusztrált számokkal jelentünk meg, későbbiekben ezt úgy finomítottuk, hogy a képi világ ne legyen mindig egyenrangú a szövegekkel, inkább aláfestésként működjön, mint a háttérzene a filmekben. Ha jól emlékszem, akkor még 120 oldalas volt egy szám. Ahogy szűkült a költségvetés, úgy hagytuk el először csak a fluoreszcens (neon) festéket, majd végképp a fekete melletti plusz színt is, később már az oldalszámból is le kellett faragni. A lap mai formáját így inkább mondanám visszafejlődésnek, mint előrelépésnek. Sajnos. Izgalmas játék volt a két színt keverni a fehér papíron. Visszanézve a régebbi számokat, nekem is úgy tűnik, mintha 4-5 színt is használtam volna, pedig tudom, hogy csak kettőből volt keverve az egész.

Mennyire érzi megbecsülve a munkáját?
Úgy gondolom, a megérdemeltnél is több pozitív visszajelzést kapok. Legjobb érzés, amikor szerzőtől. Boldog vagyok, amikor az író magáénak érzi a műve csomagolását is. Ettől nagyobb megbecsülést nem is tudok elképzelni, és hálás vagyok a sorsnak (is), hogy az a munkám, abból élek, amit szeretek csinálni.