A mostani ajánló középpontjában a májusi Székelyföld és az ugyancsak májusi Új Forrás áll.

 

Terék Anna Szólni című verse a kisebbségi lét és az ehhez tapadó identitás nehézségeit tematizálja.  Az „európai nő” alakja eszményképként jelenik meg, a lírai én olyanná akar válni, aki nem érzi a legkisebb gesztusokban is a kisebbségi és bevándorlói létezés terhét, akiben nem törnek elő a régi, szabadkai emlékek, aki mer szólni, ha mást szeretett volna, mint amit adnak. Ám ezen a földrajzi távolság mit sem segít, nem elég Szabadkától fizikailag eltávolodni, mert az ott szerzett tapasztalatok, megélések nem engednek teret az otthonosság érzésének más országokban, más tájakon:

„Azt hittem, enyém lehet az Alpok,

a Dolomitok, a Himalája,

hogy bármelyik óceánban

megmerítkezhetek,

de minden országban várt rám

egy hely, mint egy féreglyuk:

hazarepített pillanatok alatt.”

A Szabadkától, az otthontól való eltávolodás inkább menekülésként jelenik meg, nem puszta kalandvágyként, hanem a múlt felülírására irányuló, fájdalmas, de elengedhetetlen törekvésként értelmezhető. Ebben a menekülő, örökösen kisebbségi létezésben a megbánás lüktet, amely már-már kényszeres bocsánatkérésekként, valamint a halk szavakban és a létezés sajátos elvékonyodásában nyilvánul meg:

„Halk hanggal élünk, s ha úgy adódik,

vékonyak leszünk, mint egy nyírfa,

átlátszóak, akár a jég.

 

Felülről mindannyian úgy nézünk ki,

mint vérfolt a jég alatt.”

Felszakadnak a múlt sebei, sőt, magát a létezését és a benne szervesült múltat is tátongó sebként éli meg a lírai én, ám mindebből kívülről semmi sem látszik. A zürichi mosolygós postás nem tudja, hogy valójában nem is segít, ha gyorspostával küldi a képeslapot, nem is sejti, hogy milyen nehéz a lírai én számára szólni, hogy valójában nem ezt akarta, hogy már a megszólalás, a helyesbítés gondolatára is a múlt elnyomó erői támadnak rá.

 

Nádasi Krisztina Mély légzés című kisprózájának elbeszélője az egyedüllétből igyekszik identitást építeni. Először egy tengerparti – vagy tóparti – házban és annak teraszán látjuk az elbeszélő halvány körvonalait, nem ismerjük meg közelről, épp csak a szabadság iránti vágyát látjuk kirajzolódni, a kötöttségektől való megszabadulást, ami sokszor nem csupán vágyként, hanem épp megélt valóságként mutatkozik meg. Szinte idilli, egyedül töltött, de nem magányos élet képei sorakoznak, bennük különös nyugalom, az élet ismerősségének nyugalma, a ragaszkodás és a rajongás hiányából kinövő harmónia lakozik:

„Olyan jó, hogy egészen leszívtam a tüdőm aljába a levegőt, és észre sem vettem, hogy ezt csinálom. Lehet, hogy belenőttem önmagamba, hogy egész lettem, és senki nem kell, hogy kiegészítsen.”

Aztán kisvártatva kiderül, hogy mindezt csak a képzelet szülte, de ezeket a legbensőbb vágyakból felépülő képeket a szavak teremtőereje hívta létre. A másik ember, a házastárs szavai és mondatai új, a jelenlegitől egészen eltérő valóságokat teremtenek:

„A szó teremt. Megteremti a valóságot. És most az a valóság, hogy elváltunk, mert kimondtad. Sok mindent kimondasz, kipróbálod az ízét, megkóstolod, hogy külföldre költözünk, hogy vidéki házat veszünk […]. Nekem komoly, ha azt mondod, költözzünk el, nekem az projekt. Nekem komoly, ha azt mondod, váljunk el. Elképzelem, hogy hol élnék egyedül. Elképzelem, hogy hol. Elképzelem, hogy élnék.”

Az elbeszélő mostani életéből viszont sok minden hiányzik, ami a vágyott életben, az egyedüllét idilljében megvolt, de leginkább a nyugalomból, a szabadságból eredő mély légzésben ragadható meg a hiány.

 

 

A májusi Új Forrásból két fordítást ajánlok, tematikus jelleggel, mindkettő a biblia Jónás-történetre reflektál, s mindkettőt Szilágyi Mihály fordította. Ez a két írás első ránézésre tematikus szempontból igen távol áll a Székelyföldből kiemelt két szövegtől, de a kívülállás témája össze is köti ezeket.

 

Alberto Manguel Jónás és a cethal című esszéje izgalmasan keretezi, elemzi és némiképp újra is írja Jónás történetét. Jónás alakja már gyerekkora óta izgatta a szerző a szerző fantáziáját, a művészt látta benne, s a művész dacosságát, ellenszegülését. Jónás bibliai történetét a politikusok és a művészek ellentéteként interpretálja, a korrupció és a művészet kettőssége mozgatja a szálakat és a kétféle, merőben más világnézet is ebben a dichotómiában csap össze. A művészek és a társadalom viszonyát úgy tárja elénk Manguel, hogy nem is csoda, ha nehezünkre esik Ninive és Jáfó városára gondolni, mert a kortárs, kapitalista logika érvényesülését is kiolvashatjuk belőle. A Jónást a tengerbe vető jáfói tengerészek kapcsán a szerző be is mutatja, hogy mit jelent tulajdonképpen művésznek lenni, s a művészet hétköznapi bizonyosságot megrengető erejét miféle megtorlások követik napjainkban is:

„Korunkban a jáfói tengerészek leszármazottjai fatvával büntették Salman Rushdie-t és felakasztották Ken Saro-Wiwát.”

A művészi lét vonatkozásában végül arról is ír Manguel, hogy az Úr talán bizonyos szintig egyet is értett Jónás Ninive megmentésével kapcsolatos rosszallásával, vagy legalábbis – minthogy az Úr maga is Művész – megérthette Jónás fenntartásait, ám az Úrban nem harag, hanem szánalom, sajnálat. Manguel ezen a ponton képeli el az egyetértő megbékélést az Úr és Jónás között. Az utolsó sorokban Jónást nem is annyira művészként, mint inkább gondolkodóként látjuk, a kívülállás szellemi ereje mutatkozik meg az ő esetében.

 

Marianne Moore A te városod Ninive? címmel közölt lírájának első versszakában azt kérdezi – talán az olvasótól, talán valaki mástól, de az sem kizárt, hogy végső soron önmagától –, mi is olyan lehangoló és taszító ebben a történetben, vagy ahogy ő mondja: „halas fantazmagóriában”. A harmadik kérdés – a központozás hiányában – több értelmezési lehetőséget is hagy, de alapvetően az olvasható ki belőle, hogy a személyes szólás szabadsága mégsem zárójelezhető.

A második versszakban pedig az lehet az érzésünk, hogy épp most, kortárs világunkban pillantotta meg Jónást és Ninive városát, vágyuk „tikkasztó keleti szelében”, s rögvest fel is idézi a lírai én saját magát, akár egy múltbeli képen, a vágyai és a szabadság kísértése közepette. A saját múlt élményei és a (biblia)törtneti múltbeliség így érnek össze:

„Magam is álltam már így

     az akvárium mellett

        a Szabadság-szobrot nézve.”