A Szófa oldalán jelenleg csak tavalyi lapszámok olvashatóak (ez rövidesen megváltozik), de vélelmezzük, hogy az olvasóink hűtőszekrényében is kizárólag tavaly vásárolt élelmiszerek sorakoznak, talán még a konyhapulton is ácsorog egy-két tavaly felbontott ital, így bízunk benne, hogy elnézik nekünk ezt a kis visszatekintést a tavalyi lapszámokra. Annál is inkább, mert rengeteg irodalmi csemegére bukkant állandó előolvasónk, Enesey Diána. Boldog új évet és jó olvasást kívánunk a visszatekintő lapszemlével:

 

A Látó decemberi lapszámából

A Látó decemberi lapszámának irodalmi különlegességeire szomorú árnyékot vet Kovács András Ferenc elvesztése.

A decemberi lapszámban jelent meg KAF Gyurmamárvány című verse, amelyet Parti Nagy Lajosnak szánt. A költemény játékos, remekül csengő rímekben, szójátékokban, sőt szóteremtésben is bővelkedik. A vers önreflexív, ugyanis a versírásról, a versek születéséről igyekszik számot adni. Ám „receptet” nem tud nyújtani, a vers születése mágikusnak, varázslatszerűnek tűnik:

 

„Ha jó ha csúf de legszebb

Egy vers se nyújt receptet –

Tört márványgyurma hamva

Csak nyelvpor s gyurmamárvány –

[…]”

 

A versírás egyszerre látszik egyszerűnek és végtelenül rejtélyesnek. Különösen a jelentésegésszé formálódás rejt komoly kihívásokat:

 

„Szót sort ha egy darabnyi

Gyógyszerként elharapni

Gyerekjáték – de bármi

Az hogy fog összeállni?”

 

 

 

 

Úgyszintén a decemberi Látóban jelent meg Erdős Virág Pasztorál című verse, amelyet Beethoven Pasztorál szimfóniája ihletett, s amely az Op. 2023 alcímet viseli. Ám a vidéki idillt megtöri a valósággal való találkozás – erre a szimfónia F dúrja alkalmatlan. A vers közéleti látlelet a mögöttünk hagyott évről. Felvonultatja az aktuális társadalmi, természetvédelmi és személyes életeket érintő problémákat, mindezt persze a szerzőtől megszokott, ironikus hangvételben. Elénk tárja mindazt, amit olykor talán észre sem akarunk venni, amiről úgy érezzük, jobb lenne beszélni, miközben tudjuk jól, az elhallgatásból biztosan nem születik megoldás. A vers mindvégig szem előtt tartja a kontextust, vagyis pasztorál-analógiát, többször is felvillantja a közélethez illő, de – a hangulat megfelelő megragadása híján – fel nem használt zenei eszközöket:

 

„Itt most egy bátor

crescendónak kéne következnie,

de a kampánystáb úgy döntött,

hogy nem fog.

 

Itt most egy égbekiáltó

fortissimónak kéne következnie, de csak halkan,

mert a csendes többség pont

lefekvéshez készülődik.”

 

A mindennapjaink valósága nem jó zeneszerző, örömtelenségbe süllyed a pasztorál, oda a vidéki – és egyáltalán bármilyen – idill, a természetvédelem kudarca győzedelmeskedik a pasztorálokban lakozó természet iránti szeretet felett. A közéletünk karmestere sem éppen Solti György. Az utolsó három versszak mégis megjelöl egyfajta kiutat, kiszakadási lehetőséget a hétköznapok torz pasztoráljából:

„Itt nincs

végtelen számú ráadás: egyszer

le kell jönni a kakasülőről,

 

át kell kelni az eozin

gömbök és zsolnai csempék szegélyezte

kulturális szakadékon,

 

és ki kell menni a konkrét és

akusztikátlan Liszt Ferenc térre

cigarettázni.”

 

 

A Székelyföld decemberi számából

A Székelyföld decemberi lapszámában számos különleges vers olvasható, nekem a legnagyobb felfedezést Mihálydeák Anika versei jelentették. Korábban nem találkoztam a szerző költeményeivel, amit sajnáltam is az itt közölt három verset olvasva, érdekes költői hang szólal meg ezekben az írásokban. A Kettőnk közt a csend című vers egy tönkrement vagy talán meg sem született kapcsolat képét villantja fel. A „kinemmondott” csendje nem csupán ül a két fél között, túl hosszúra nyúl, és falat épít. Talán a kapcsolat nem is volt kellőképp bensőséges ahhoz, hogy a hallgatásból megértést formáljon, így nem lehetett közös nyelv a csend, hanem nyelvi zűrzavarrá vált:

„lavórba lóg

a kinemmondott

nézem magam

ebben a bábeli

állott vízben”

 

A Tiszatáj szeptemberi lapszámából

A szeptemberi Tiszatáj igazán nagy meglepetése számomra Nagy Gerzson verse volt. Eddig csak prózát olvastam a szerzőtől, a cím (Meddig él egy anya) láttán azt gondoltam, bizonyára újabb részlet a készülő regényből, de egy vers fogadott, nem is akármilyen. A vers első versszaka az apa emlékére épül, jobban mondva inkább arra, hogy az „apám” szó a sok ismételgetés, az emlékek túl sűrű felidézése közepette miként veszíti el jelentését és milyen idegennek tud hatni. Ezután a lírai én eljátszik a gondolattal, hogy milyen lehetne visszaemlékezni majd az anyjára, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan az anya folyton feleleveníteni igyekszik az apa emlékét. Felmerül az a kérdés is, hogy voltaképpen milyen jelentőséget tulajdoníthatunk az emlékezésnek: mi hasznunk származhat belőle, egyéltalán az emlékezőt segíti-e, önismereti hozománya van, vagy inkább csak a teljes elvesztés vicsorgó veszélye elől próbálunk így kitérni?

Az anyára vonatkozó, előrevetített, elképzelt emlékezés (már önmagában ez is milyen érdekes: el lehet képzelni az emlékezést) nagyon intenzív, az anyára való emlékezés nem von maga után jelentésvesztést, aminek talán az is az oka, hogy – mint a lírai én bevallja – képtelen lesz mesélni az anyjáról, ha majd erre kérnék. Marad tehát a kimondott szavak nélküli, benső emlékezés, amelyben viszont az anya alakja kontúrtalanná válik, olyannyira, hogy valójában a lírai én – néhány hétköznapi életkép-részlet és tájképszerű emlékfoszlány mellett – önmagát látja:

 

„Ha anyámra gondolok, nem gondolok

magamra, de magamat látom, a dühkitöréseimet,

a szégyent, a feladást.

[…]

Anyámra gondolok, és nem tudom leírni

a külsejét, nem tudom leírni anyámat.”

 

Az igazi feszültséget talán az jelenti, hogy a lírai én az anyára gondolva nem önmagától távolodik, hanem épp saját magához közeledik, feltárulnak előtte azok a vonásai, amelyek elől legszívesebben menekülne, de az anya gondolata csak élesebbé változtatja ezeket. Végső soron Nagy Gerzson verse is a kimondhatatlannal vet számot, az én legmélyére tekint az elképzelt emlékezés által, de ez végül menekülésbe torkollik. Az anyára gondolva felvetődött kérdés, amely a hazugság és az elhallgatás határára vonatkozik, a lírai én vonatkozásában is kérdés marad.

 

 

 

A novemberi Kalligramból

Olty Péter fordításainak köszönhetően további olvasásra ösztönző betekintést nyerhetünk Gerard Manley Hopkins költészetébe. A No. 154. cím nélkül „címmel” közölt versét emelném ki, amely az elszakítottság, az örökös eltávolodás verse és egyúttal a költői lét kudarcaira adott reflexió is. Sőt akár azt is mondhatnánk, hogy reflexió a kényszerű hallgatásra.

Katolikus hitre való áttérése a költő és családja közé ékelt távolságot. A költeményei el sem jutnak a nyilvánosság színterére, így a potenciális olvasóitól is elszigetelődik, vagyis „hallgatás” lett az osztályrésze. Végül pedig Írországban az Angliától való eltávolodást éli meg, a magányosságot, amelyben döntő szerepe volt annak, hogy nem hagyták érvényesülni: „[…] Lettem semmire vitt, / semmibe vett, ugaron hagy magány.”