A nyár első ajánlója a júliusi Új Forrásé. Üdítően izgalmas lapszám látott napvilágot, a mostani ajánlóban néhány árnyalatát mutatom meg ennek a rendkívül színes lapszámnak.
A lapszám aligha kezdődhetne jobban, James Joyce Tetézet című verse nyitja, Szilágyi Mihály fordításában. Ahogy a fordítói megjegyzésből kiderül, Joyce ezt a versét anyja halála után írta, a gyász a tájat és a belső tereket is belengő melankóliaként ül a versen. Egy pásztor útját írja le, a terelés útvonalaként hideg és rideg tájakat tár elénk. Ám fel-felvillan a meleg otthon képe is, de az utolsó két verssor elkergeti a meghittség gondolatát, a lírai én ugyanis a pásztor sorsát a sajátjával állítja kontrasztba:
„Én fekete ér mellett vérzek
ágrólszakadtan.”
G. István László tollából két vers is megjelent a friss Új Forrás-lapszámban. A Vitorla címmel publikált líra különösen magával ragadott. Érdemes hangosan el- illetve felolvasni, mert úgy még jobban érződik, hogy milyen fantasztikus ritmusa és lüktetése van ennek a versnek (ezzel meg is hirdethetnénk a „Verset minden villamosra, buszra és metróra” elnevezésű mozgalmat). A vers egy állat szemét fürkészi, s a benne „vitorlázó” szomjúságot. A tekintet, a vágy és a vágytalanság dinamikái kerülnek a vers fókuszába. A tekinteten keresztül feltárható benső világ néhány képe tárul elénk, a tenger és a vitorlás metaforáján keresztül. A vágy hol lehorgonyzandó tengeri közlekedőeszközként, hol pedig a biztos pontot jelentő szigetként jelenik meg. Ám a vers zárásából sejthető, hogy nyers vágyakról van szó, ösztönös, reflexió és kirajzolódó cél nélküli vágyakozás jelenik meg.
„Forgatja a semerre,
készíti a semmikorra –
ennek a hajónak
nincs se tatja, se orra.
[…]
úgy járja át a szél,
hogy azt is elfejetse,
hogy egyszer szomjúság volt,
amihez tartozott.
Addig, ha tükörbe nézel,
csak az állat van ott.”
Mindig nagy öröm, ha a szófás szerkesztőtársaim írásai visszaköszönnek a lapszámokban. Ezúttal Hacsek Zsófia verse jelent meg, Narcissus megtalálása (A negyedik zene) címmel. A líra egy zene köré épül, amelyhez hosszú emlékfolyam kapcsolódik. A legelső meghatározó élmény és emlék, amely ehhez a bizonyos zenéhez kötődik, egészen a gyerekkori balettórákhoz nyúlik vissza, innen ered „a negyedik zene” elnevezés. Ezt követően egy konkrét dátum, 2005. március 20-a is elválaszthatatlanuk összefonódott ezzel a zenével. A lírai én úgy őrzi a zenét és az ahhoz fűződő személyeket, érzéseket, pillanatokat, akárcsak a több száz, tavasszal készült „nárciszfotó”-t, s mindezt különös függőségként ábrázolja. Végül egy autóút során csendültek fel az ismerős, régóta szeretett dallamok:
„[…] és ekkor véget ért a zene,
és egy kellemes női hang közölte:
Narcissus by Ethelbert Nevin
nekem ne akarja bemesélni senki
hogy ezek a mintázatok véletlenek.”
Hacsek Zsófia verse áradó érzés- és emlékfolyam, amelyet olykor központozás szakít meg, de többnyire a folyamszerűség érvényesül. A lírai én életének fontos helyszínei és mozzanatai igazán gazdaggá és képszerűvé teszik a verssorokat. A vers segít megragadni, hogy milyen sokat jelenthet és mennyi mindent átkeretezhet, ha fény derül egy apró, hétköznapi, elsőre talán lényegtelennek látszó rejtélyre.
Déri Anna Más vidékre című, háromszereplős minidrámája is az Új Forrásban olvasható. A cselekmény egy budapesti bérházban, egészen pontosan Kriszta lakásában játszódik. Ádám érkezik látogatóba Krisztához, bejelentés nélkül, nem épp kellemes meglepetésként, ráadásul – bár Ádám ezt kategorikusan cáfolja, mégis inkább Kriszta benyomása látszik hihetőbbnek – részegen áll a férfi az ajtóban. Úgy tűnik, Ádám gyakori, de nem túl szívesen látott vendég. Aztán fokozatosan kirajzolódik, hogy Kriszta nem annyira negatív, inkább ambivalens módon viszonyul Ádámhoz: szeretne hinni abban, hogy megváltozott, de úgy érzi, túl jól ismeri ahhoz, hogy képes legyen bízni a gyökeres változásban. Kriszta többször is részegesnek nevezi Ádámot, de mindeközben próbál rajta segíteni. Beszélgetésük viszont akadozik, Ádám valójában Kriszta testvérével, Eszterrel – akivel korábban kapcsolatban volt – szeretne találkozni, vagy legalábbis tudni róla valamit. Ádám meg is tudja Krisztától, hogy Eszter már néhány hete nem járt a lakásban, valamint azt is elárulja, hogy Eszter és párja, Marci Görögországba költöznek, mivel Eszternek elege lett a rossz hangulatú mindennapokból:
„KRISZTA Azt mondja, hogy itt mindenki szomorú. Ő is szomorú. Vágyik a tengerre és a napfényre, hogy minden nap ússzon. Elvágyik már régóta, de ezt szerintem neked is mondta.”
Miután Ádám konstatálja, hogy végül Marci teljesíti Eszter régi vágyát, Kriszta bevallja, hogy ő mindig is kedvelte Ádámot. Ekkor betoppan Eszter, aki néhány ruhát vinne magával, és megdöbbenve látja, hogy Ádám is ott van. Eszter szobájában hol érzelmes, hol semleges és távolságtartó, rövid mondatokban vált szót Eszter és Ádám. A férfi arra kéri Esztert, hogy menjen le vele a Dunához, de Eszter erre nem hajlandó. Miközben Eszter pakol, Ádám – Krisztával szövetkezve – igyekszik mediterrán, olasz hangulatot varázsolni a bérlakásban, hátha ez maradásra bírja Esztert, de minden gesztus, zene és mirelit pizza ellenére is hajthatatlan marad. Ádám végül kimondta, hogy csak azt próbálta megmutatni, hogy a boldogság nem földrajzi hely függvénye, de ez csak Krisztában hagyott mélyebb nyomot, Eszter csak a felső szomszéd szitkozódását hallotta meg, aki a hangos zene miatt panaszkodott. Mind Kriszta, mind Ádám szavai süket fülekre találtak Eszternél. De vajon lehetséges-e menekülve keresni a boldogságot? Egy másik hely eszményítése nem hoz-e magával eredendően csalódást?
