Nagy öröm számunkra, hogy végre megvalósulhatott ez az interjú Petőcz Andrással –  ezzel régi adósságunkat törlesztjük. A Szófa célja, hogy digitálisan, egy helyen tegye elérhetővé a kortárs szépirodalmi folyóiratokat, ezért különösen megtisztelő, hogy az interjú mellett – ha csak néhány írás erejéig is – közölhetjük a Jelenlét folyóirat néhány (valóban forradalmi) anyagát is. Ezek az írások már-már kordokumentumként idézik meg egy-egy jelentős irodalmi pálya kezdetét.

 

  • Hogy emlékszel vissza a Jelenlét indulására? Milyen volt a hangulat, a szellemiség a lap első éveiben?

  • A Jelenlétnek az a korszaka, amelyik már kötődik hozzám, 1980-ban kezdődik. 1979-ben kerültem be az egyetemre, az ELTE Bölcsészettudományi Karára, éppen húszéves voltam, és frissen leszerelt kiskatona. Tudni kell, hogy akkoriban minden egyetemi felvételt nyert fiút katonának vittek, ezen a kötelező katonai szolgálaton voltam éppen túl. Húszéves voltam, költőnek készültem, de hamar érzékeltem, hogy az irodalom világa rendkívül zárt, publikálási, megnyilvánulási lehetőséghez jutni nagyon nehéz. Ebben az időszakban Kassák Lajos Egy ember élete című önéletrajzi munkáját olvastam, és Kassák hatása nem maradt el: elhatároztam, hogy lapot alapítok, ahogy ezt Kassák is tette, és azért is, hogy az írói ambícióimat érvényesíteni tudjam. Elsőévesként az egyetemi jegyzetboltban felfedeztem, hogy volt valamikor, korábban, a Bölcsészkaron egy Jelenlét című lap, vagy kiadvány, utoljára 1976-ban jelent meg. Ez adta az ötletet, hogy az akkori, 1976-os lapot folytatni kell.

  •  

     

  • Hogyan lett belőled a lap főszerkesztője – ráadásul ilyen fiatalon?

  • Ahogy mondtam, a korábbi Jelenlét megújítását én kezdeményeztem, ehhez kerestem társakat. A bölcsészkar épületében, a falra tacepaókat, felhívásokat helyeztem ki, jelentkezzen, akit érdekel egy irodalmi lap elindítása, illetve újraindítása. Erre a felhívásomra akkor alig jelentkezett valaki. A korábbi gimnáziumi osztálytársamat, Horváth Tamást, aki nem azonos a később íróvá lett névrokonával, szerveztem be. Illetve a felhívásomra jelentkezett Kukorelly Endre, és ez a jelentkezés –  mint utóbb kiderült – nagyon fontos volt. Így lettünk hárman a tervezett lap szerkesztőségi munkatársai. Hivatalosan soha nem voltam főszerkesztő, de a Jelenlét minden tartalmi és gyakorlati munkáját kézben tartottam, tehát – így neveztük – vezető szerkesztő lettem, ami olyan módon manifesztálódott a lapban, hogy szerkesztőként lettem feltüntetve, a többiek pedig munkatársként. A kiadványunk felelős szerkesztője Csűrös Miklós volt, aki az egyetem főállású oktatója volt, talán docense vagy adjunktusa.  

     

  • Akkoriban egyáltalán nem volt könnyű megjelenni, pláne nem egy önálló lappal. Mennyire érezted ezt kivételes lehetőségnek, esetleg felelősségnek?

  •  

    Hangsúlyozni szeretném, hogy a Jelenlétnek nem volt lapengedélye. Ennek az engedélynek a megszerzésére – az adott, kádárista korban – nem is tettünk kísérletet. Minden egyes számot – mint egyedi kiadványt, mint a Bölcsészkar magánkiadású antológiáját – engedélyeztetnünk kellett az akkori Kulturális Minisztérium Kiadói Főigazgatóságán. Az egyes számok tehát úgy készültek el, hogy a felelős szerkesztőnek – akit a bölcsészkar vezetése jelölt ki, vagyis Csűrös Miklósnak – átadtam a kéziratot. Ő megnézte, de talán meg sem nézte – mindenesetre nem szólt bele semmibe, amiért a mai napig nagyon hálás vagyok neki. Utána még a bölcsészkari hierarchiában jelen levő szuperlektor, vagyis cenzor, Koczkás Sándor is átolvasta. Ő már tett változtatási javaslatokat olykor-olykor politikai szempontok alapján. És ha ő is jóváhagyta, akkor az akkori bölcsészkari dékán aláírt egy formanyomtatványt, amellyel –  valamint a teljes kézirattal – fel kellett menni a minisztériumi Kiadói Főigazgatóságra, ahol szintén átolvasták a teljes kéziratot. És ha ők is jóváhagyták, akkor lehetett elvinni a kéziratot nyomdába. Egyszóval, nem volt egyszerű a megjelentetése a lapnak, ez minden egyes szám esetében így történt. A procedúra ellenére kivételes lehetőségnek éreztem, hogy megjelentethetek valamit, és tudtam azt is, hogy felelősség is ez az egész. Korán megtanultam például, mennyire nehéz egy kéziratot visszaadni.

     

  • Kik voltak akkor a szerkesztők – például Kukorelly Endre vagy mások –, és milyen volt együtt dolgozni velük?

  • A Jelenlét a megjelenése után elképesztő gyorsan lett népszerű, sokan csatlakoztak hozzánk. Kéthetente tartottunk összejöveteleket, úgynevezett alkotókört, és ezeken sokszor harminc-negyven érdeklődő is jelen volt, mind-mind olyan fiatal, aki szerkeszteni, publikálni szeretett volna. Rendkívüli igény volt egy olyan típusú lapra, mint a Jelenlét. Ahogy az ilyen szerveződés esetében lenni szokott, volt fluktuáció a lap körül, ami a szerkesztők, illetve a szerkesztőségi munkatársakat illeti. A leginkább stabil személy Kukorelly Endre volt, akivel kifejezetten hasonló volt a gondolkodásunk az irodalmi szövegekkel kapcsolatban, illetve stabil munkatárs volt még az egykori gimnáziumi osztálytársam, aki egyébként joghallgató volt és nem bölcsész, Horváth Tamás is. Három további munkatárs volt még a lapban, Császár László, ő prózát írt, és mellette tanszéki munkatársként dolgozott a Bölcsészkaron, és Szabó János, aki képzőművész és fotós volt, valamint Sziládi Zoltán, költő, aki az a típusú bölcsészhallgató volt, aki örökké halaszt egy-egy félévet, befejezni soha nem is tudta a bölcsészkart. Így állt össze a csapat. Rengeteget voltunk együtt, szinte naponta találkoztunk, és sokszor valóban úgy éreztük, megváltjuk a világot. Ami a lapot illeti, a döntéseket – végső soron – én hoztam meg, de például Kukorelly véleményét szinte mindig kikértem. Tény, hogy elég határozottan kézben tartottam a Jelenlétet. Úgy éreztem, csak így tudunk eredményesek lenni.

     

  • Mi alapján döntöttetek arról, hogy milyen szövegek jelenjenek meg? Milyen szempontokat követtetek?

  • Rendszeresen találkoztunk, kéthetente tartottunk alkotóköri összejövetelt. Itt elolvastuk a szövegeket, illetve a szerzők felolvasták a munkáikat. Ezeken az összejöveteleken kristályosodott ki, mi az, ami tetszik, mi az, ami nem. Az akkoriban uralkodó patetikus, sablonos költészeti eszményt elutasítottuk, ezért a modernebb, ironikusabb, lázadóbb, ha tetszik, avantgárdabb szövegek, stílusok érdekeltek minket. Ha ilyesmivel találkoztunk valakinél, annak nagyon örültünk.

     

  • Vannak olyan közlések vagy számok, amikre különösen büszke vagy?

  • Mindegyik számra büszke vagyok. Utólag visszanézve elképesztő, mi mindent tudtunk közölni akkoriban, annak ellenére is, hogy nagyon komoly ellenőrzésen esett át mindegyik kiadványunk. Jó hírünk volt az akkori irodalmi és ellenzéki körökben, így például megkeresett minket Eörsi István, aki Allen Ginsberg verseket hozott a fordításában. Olyan verseket, amelyek nem jelenhettek meg a hivatalos irodalmi folyóiratokban. Közöltük például magyar nyelven Ginsberg Under the World There's A Lot of Ass, A Lot of Cunt című versét, a magyar címet nem idézem, mert ma ismét túl erős. Ennek a versnek a közlése igazi szenzáció volt. Ilyen szenzáció volt még Ginsberg Seggcsók című verse is, ami szintén nálunk jelent meg. Olyan szövegeket is tudtunk közölni, amiket az akkori Mozgó Világból kicenzúrázott az államhatalom, ilyen volt Sükösd Miklós lengyelországi útinaplója, ami beszámoló volt a lengyel sztrájkmozgalomról. Közöltük Szent-Iványi István különös, kifejezetten politikai indíttatású novelláját, vagy – és ez is szenzáció volt akkor – közöltük a fiatal Rainer M. János az ötvenes évek Irodalmi Újságjáról írt tanulmányát. Ez utóbbit folytatásokban hoztuk. Az akkori fiatal irodalomból Márton László vagy Kukorelly Endre minden számban publikált. Itt említem meg, hogy a Jelenlétnek volt egy sajátos előzménye, mégpedig a Radír című lap, amely a Radnóti gimnázium lapja volt, és amelyet középiskolásként közösen szerkesztettem Márton Lászlóval. Laci egy évvel felettem járt a Radnótiba, de a szerkesztést egy harmadik iskolatársunkkal, Domján Andreával közösen végeztük.

 

 

Hekerle László, Beke László, Petőcz András, Garaczi László, Szilágyi Ákos, Szkárosi Endre, 1985, Lágymányosi Közösségi Ház 

 

  •  

  • Milyen volt akkor bekerülni a Jelenlétbe – mennyire volt zárt vagy épp nyitott a szerkesztőség?

  • Utólag azt mondom, nyitottak voltunk, de csak azok felé, akikben éreztük a progresszivitást, a lázadásnak valamiféle formáját. Az akkori állampárttal való kapcsolat bármilyen formája kifejezetten elutasított, ciki volt a szemünkben. Az akkori KISZ-t megvetettük, nem akartunk együttműködni velük.

     

  • A nyolcvanas évek elején a Jelenlét már nemcsak irodalmi, hanem szellemi találkozóhely is volt. Mennyire volt kapcsolatban a lap az akkor formálódó ellenzéki mozgalmakkal?

  • Nagyon szoros kapcsolatunk volt. Ma is büszke vagyok arra, hogy megkeresett minket Krassó György, az akkori ellenzék és a későbbi rendszerváltás egyik prominens alakja, mert kíváncsi volt ránk. Demszky Gáborral éppen a Jelenlét révén ismerkedtem meg, 1981-ben, Szent-Iványi István mutatott be neki. Nagyon erős ellenzéki mozgások voltak akkoriban a Bölcsészkaron. Ilyenkor rendezik meg a BEFŐT-et, a Budapesti Egyetemisták és Főiskolások Találkozóját. Én is ott vagyok, és részt veszek az eseményen a Jelenlét folyóirat szerzőjeként. Emellett a folyóirat többi szerzője is rendszeresen jelen van. Nóvé Béla, aki szintén publikált nálunk, az akkori felszólalásában kezdeményezi a Kilencek Békemozgalmát, ennek a kilenc főnek magam is tagja voltam. Azt szerettük volna, hogy spontán tüntetést szervezhessünk az akkori európai béketüntetésekhez kapcsolódva, a teljes leszerelésért. A tüntetés kezdeményezésének motivációja – természetesen – a szovjet csapatok elleni fellépés lett volna. A tüntetést nem engedték, de a Dialóg Békemozgalom a mi kezdeményezésünkből nőtt ki később. Akkori ismertségünket az is mutatta, hogy a jogi karról is megkerestek minket. Például, átjött hozzánk egy hosszú hajú fiatal srác, mert minden alulról jövő kezdeményezés érdekelte. Bemutatkozott, Kövér Lászlónak hívták. Arra emlékszem, hogy a haja majdnem derékig ért. A bölcsészkar félemeleti büféjénél találkoztunk. Az akkori demokratikus ellenzék szinte minden tagjával kapcsolatunk volt, Hodosán Rózával, Rajk Lászlóval, Haraszti Miklóssal is. Sokakkal.  

  •  

     

    Jelenlét-rendezvény, 1997, Oravecz Péter, Lackfi János, Berkovits György, L. Simon László, Szentmártoni János Erdődy Gábor és Petőcz András

 

  • Te magad milyen viszonyban voltál azokkal a szereplőkkel, csoportokkal, akik később meghatározóvá váltak a rendszerváltás idején?

  • Szoros volt a kapcsolat. Engem mindig érdekelt a politika, mindig érdekeltek a társadalmi kérdések. Már 1979 őszén rendszeresen jártam az úgynevezett Óra utcai repülő egyetemre, hétfőnként. Ennek helyszíne egy magánlakás volt, Jávor István operatőr, fotóművész lakása. Itt az akkori demokratikus ellenzék minden szereplője megfordult. Jávorral később szoros barátság alakult ki közöttünk, még filmet is készítettünk közösen a Balázs Béla Stúdiónál. Rendszeresen megfordultam Rajk László szamizdatbutikjában, amely a bölcsészkar melletti utcában volt. Terjesztettem is a szamizdatot. 1980 óta kapcsolatban voltam a párizsi Magyar Műhellyel, ilyen módon kapcsolatba kerültem nyugati, emigráns szervezetekkel is. 1982-ben be is súgott valaki, amikor vonattal tértem haza, Magyarországra. Hegyeshalomnál a vámosok már vártak, rajta volt a listájukon a nevem, elkaptak, mert illegális kiadványokat, könyveket akartam behozni Magyarországra. Rendkívül sok mindenben vettem részt akkoriban. Ennek természetes okozata volt, hogy a rendszerváltás előtt beléptem a Magyar Demokrata Fórumba, ahova Csengey Dénes adott ajánlást a számomra, illetve nem sokkal később a Szabad Demokraták Szövetségének is tagja lettem. 1989-ben az SZDSZ 7. kerületi vezetőségében ügyvivővé választottak.

     

  • Visszatekintve szerinted milyen szerepe volt a Jelenlétnek abban a kulturális közegben, ami végül a rendszerváltást is megelőlegezte?

  • Nyilván nem nekem a feladatom, hogy a szerepét méltassam. Mégis kimondom, hogy a modern magyar irodalom kibontakozásában, az irodalmi gondolkodás megváltoztatásában igen jelentős szerepe volt. Az 1983-ban megszűnt Mozgó Világ mellett volt óriási a jelentősége. Betagozódott abba a modernitásba, ami jellemezte az akkori Magyar Műhelyt, valamint a jugoszláviai Új Symposiont is. Nem beszélve arról, hogy a helyzeténél fogva kapcsolatot jelentett a kibontakozó kulturális szamizdattal is, így a Galántai György által létrehívott Artpool Letter – Aktuális Levél című lappal.

     

  • A Jelenlét története több szakaszra osztható, többször újraindult. Mi volt ennek az oka?

  • Ha lapot csinálsz, akkor teljesen tedd oda magad. Főleg, ha olyan lapot csinálsz, amelyik nem hivatalos, vagyis nincs biztos háttere. Egy lap vezetése mindig döntések sorozata. Ezeket a döntéseket annak kell meghozni, aki irányítja a lapot. Ez az irányítás sokszor óhatatlanul diktatórikus. Mindez fárasztó, sőt, olykor elkedvetlenítő. Csináltam és abbahagytam. Aztán megint csináltam, és megint abbahagytam. Talán így pontos. Ez az ok.

 

  •  

     Petőcz András 1987-ben Magyar Műhely találkozón saját munkák előtt

 

  • Melyek voltak ezek a jelentősebb hézagok – szünetek –, és miért alakult így a lap sorsa?

  • 1983-ban fejeztem be először a Jelenlét szerkesztését. Ekkor egy kulturális szamizdat, a Médium-Art című kiadványsorozat kiadását kezdtem el. 1988-ban ismét létrehívtam a Jelenlétet, amely aztán 1989-ben jelent meg újra. Méghozzá egy fontos duplaszámmal: a Szógettó antológiával. Ennek a kéziratát még 1983-ban kaptam meg Papp Tamástól. A Szógettó után még egy szám megjelent, de aztán ismét szünetelt a megjelenés. Utoljára 1997-ben született újjá, de akkor hat évig, 2003-ig élt. 

 

 

  •  1991-ben Papp Tibor, Juhász R. József, Galántai György és Petőcz András

     

  • Amikor 1983-ban, a te vezetésed alatt megszűnt a lap, annak mi volt az oka?

  • Egyszerű oka volt. A folyamatos ellenőrzésekbe belefáradtam. Egyre szigorúbb lett az engedélyezési folyamat, ennek az adminisztrációnak a vegzálása már rendkívül nyomasztó volt. Elegem lett. Elegem lett abból, hogy le kellett adni a teljes kéziratot a Kiadói Főigazgatóságon, ott elolvasták, sőt, később a KISZ KB központjában is ellenőrizték, nyomasztó volt, unalmas és fárasztó.

  •  

     Petőcz András Szkárosi Endrével

 

  • Miért éppen 1989-ben gondoltad úgy, hogy ismét el lehet indítani?

  • Volt egy adósságunk, ez Papp Tamás kézirata, az ő gyűjteménye. Amikor ezt megkaptam 1983-ban, akkor előbb továbbadtam szerkesztőtársamnak, Császár Lászlónak. Ő viszont 1986-ban Hollandiába emigrált. A kézirat megmaradt, kiadatlanul hevert. 1988-ra már szabadabb lett a világ, volt arra is remény, hogy cenzúra nélkül jelenjen meg a Jelenlét. Összebarátkoztam az akkori fiatalokkal, Farkas Gáborral, Tatár Sándorral, Zászkaliczky Zsuzsával, Kurdy Imrével. Elhatároztuk, hogy felelevenítjük a Jelenlétet. Az első feladat Papp Tamás antológiájának a kiadása volt.

     

  • Az a szakasz is rövid életű volt, majd csak a kilencvenes években indul újra igazán. A ’83-as megszűnés és a ’89-es újraindítás között mi történt? Mi volt a háttérben?

  • Ahogy mondtam, '83 és '89 között inkább kivárás volt. És fáradtság. Fásultság. A rendszerből már nagyon elegünk volt. De nem igazán hittük, hogy lesz majd másképp. '88-ban kezdtünk reménykedni, kicsit. Talán ezért fordultam ismét a Jelenlét felé.

Petőcz András 1985-ben Kalocsán Nicolas Schöfferrel 

  •  

  • Kikre tudsz visszaemlékezni, aki a Jelenlétben publikálta első írásait, és azóta befutott?

  • Elképesztő névsor, úgy gondolom. Márton László, aki minden számban benne van. Kukorelly Endre, Garaczi László szintén ennek a csapatnak a tagja. Beck András, Turczi István is itt jelent meg először. Közöltük Sajó Lászlót, Filip Tamást, Kőrössi P. Józsefet. Kemény István első publikációja talán szintén a Jelenlét. Bodor Béla és Tatár Sándor itt publikált. Szurcsik József grafikái itt jelentek meg. Szentmártoni János a 90-es években szintén szerkesztő volt. Közöltük Balaskó Jenő, Erdély Miklós, Maurer Dóra munkáit. Az általam szerkesztett első számban Krassó György élettársának, Háy Ágnesnek a grafikái jelentek meg. És lehetne még sorolni. Sok-sok név. 

  •  

     Petőcz András, Tóth Gábor, Fenyvesi Tóth Árpád, Szombathy Bálint -1987

 

  • Mennyire tartod fontosnak, hogy egy lap teret adjon az új hangoknak? Mi alapján ismertél fel egy-egy új, fontos szerzőt?

  • Új hang és meglevő értékek felmutatása, valamint közösség, csapat, műhely szervezése. Ez egy lap feladata. Ennek van értelme. Hogy mi alapján ismerhetünk fel egy fontos fiatal szerzőt? Nehéz kérdés. Ha valami érdekeset, újat tud hozni. Ha van benne valami különleges. Megválaszolhatatlan.

     

  • A magyar irodalom tulajdonképpen mióta létezik, folyóiratok köré szerveződik – elég csak az Aurorára, a Nyugatra vagy akár a Holmira gondolunk. Mindig is a lapok voltak azok a fórumok, ahol az új hangok, viták, irányzatok megszülettek, formálódtak. Te hogyan látod ezt a folyamatot belülről? Miért indult a rendszerváltás idején egyfajta folyóirat-robbanás?

  •  

    Műhelyre, megnyilvánulási lehetőségre, csapatra mindenkinek szüksége van. És gondolkodni beszélgetés, párbeszéd, vita közben lehet. Ezt éreztük a diktatúra fojtó légkörében, és ez robbant ki a rendszerváltáskor.

     

  • Miért halványodott el ez a lendület azóta? Egyszerű piaci, technológiai okok, vagy valami mélyebb változás áll mögötte?

  • A szabadságfok erősen csökkent a rendszerváltás óta. Ebbe az egzisztenciális, az anyagi, a személyes megélhetési gondok is beletartoznak. Egyfajta fáradtság van jelen most is, mindenkiben.

     

  • A digitális olvasás mennyiben tudja pótolni azt, amit a hagyományos folyóiratok képviseltek?

  • Nem hiszek a digitális világban. Pontosabb, ha azt mondom, a digitális világ nagyon efemer, pillanatnyi öröm, akár dicsőség is, de az igazi, a maradandó, az a print változat. Így annak örülök, ha munkám digitálisan is, de nyomtatásban is olvasható.

     

  • Te magad mit olvasol mostanában? Mennyire érzed magad otthonosan a digitális világban?

  • Napi fogyasztója vagyok az internetes világnak. Hírek, információk tekintetében. Mivel számos szépírói kurzust vezetek, ezért digitálisan sokat olvasok szépirodalmat is. De a könyvek ott vannak az asztalomon, az éjjeliszekrényemen. Most éppen Philip Roth regényét olvasom este vagy Salman Rushdie Kés című prózáját.

     

  • Mit gondolsz, képesek a digitális felületek és a hagyományos irodalom erősíteni egymást, vagy inkább eltávolodnak?

  • Meggyőződésem, hogy erősítik egymást. De a tudatos könyvolvasásra szükség van, és ennek örömére, élvezetére, sajátos nyugalmára meg kell tanítani az újabb generációkat. A könyv örök. Soha nem tűnik el.

     

  • Ma tudnak-e egyáltalán annyira fontosak lenni a folyóiratok, mint korábban? Ha nem, mi ennek az oka?

  • Nagyon jó kérdés. A folyóiratok a helyükre kerültek. Az sem volt normális állapot, amikor egy-egy vers miatt betiltottak egy lapszámot, ahogy ez megtörtént a nyolcvanas években. A folyóirat műhely. Ahova tartozni jó, hátteret ad. Tehát olyan értelemben, ahogy ez a diktatúrában volt, ma már nem annyira fontos egy-egy folyóirat.

     

  • Szerinted ez baj? Vagy egyszerűen mást kellene keresnünk, más formákat, más tartalmakat?

  • Nem baj. Legyenek műhelyek, legyenek közösségek. Ez a feladatunk. Ez az a forma, ami ma fontos.

     

  • Ha a Jelenlétre mint irodalmi-történeti jelenségre nézel most vissza, hogyan látod: mi az, amit örökített, mi az, amit elindított, és mi az, ami talán mára elveszett belőle?

  • Meggyőződésem, hogy irodalomtörténetet írtunk. És ez jó, ez fontos. Új irodalom született akkor, általunk is, persze, nem csupán általunk. Az irodalmi rendszerváltás 1980-ban történt, és ebben szerepe volt a Jelenlétnek is. Az akkori Jelenlétnek. Az a versnyelv, amit akkor meghonosítottunk, az meghatározó lett. Ennek számos példáját mondhatom, Kukorelly, Garaczi és bizonyos értelemben Kemény lírájában. Az talán hiány, hogy nem tudtunk közösségként megmaradni. De azt is tudom, hogy figyelünk egymásra, Márton Laci, Kukorelly, Garaczi, Rainer M. János, Turczi, Szurcsik Jóska, Császár Laci és jómagam is látjuk, tudjuk, ki mit csinál. 

     

A plusz egy kérdésünk az volt, közölhetünk-e újra olyan szövegeket, melyek kimondottan emlékezetesek Petőcz András számára. Nem volt könnyű a választás, de végül sikerült. Következzék tehát három szöveg, melyek mind a Jelenlét folyóiratban jelentek meg eredetileg:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  • © A cikkben felhasznált fényképeket Petőcz András engedélyével közöljük.