Szokatlan megoldás egy regény (de voltaképpen bármilyen szöveg) esetében, hogy a címe szögletes zárójelek közé kerüljön. Vajon mit fejezhet ki ez a különös elbújtatás? Ezen tűnődtem, amikor elkezdtem volna írni ezt a recenziót Szilasi László: [18:48: telefon] című kötetéről, hiszen már az első mondatban idéztem volna a címet, de megakadtam a helyesírásánál. Miért a szögletes zárójel?
Mielőtt megkísérelném a válaszadást, hadd mondjak el egy-két fontos jellemzőt a kötetről azoknak, akik még nem olvasták, de talán majd szívesen a kezükbe vennék. Az irodalomtörténészként is dolgozó író könyve édesanyja halálának állít emléket. Legelső mondata közvetlenül bevonz a szövegvilág atmoszférájába: „Anyám 2022. december 5-én halt meg.” Egyfajta gyászkönyvről van tehát szó, melynek formáját leginkább – ahogyan erre maga az elbeszélő is utal egy ponton – naplóregénynek lehet nevezni. A szerző – legalábbis elhatározása szerint – minden egyes nap este 18:48 perckor felhívja anyját, és lejegyzi, amit mondana neki, ha még élne. Adventistáról lévén szó, az anya hite erős volt egy második életben, egy feltámadás utáni létezésben, ahol talán majd ezek a feljegyzések is elolvashatók lesznek. A feljegyzések formája állandó: nagyjából másfél könyvlapnyi szöveg mindegyik, és mindig egyetlen, többszörösen összetett, alárendelésekkel, betoldásokkal gazdagon megrakott körmondat. Miért tehát a szögletes zárójel? Végleges választ természetesen nem lehet adni erre a kérdésre, olyat, amely elvágná a további értelmezések lehetőségét. Mindenesetre a zárójel általában azt jelzi, hogy ami bele van zárva, az többnyire valamilyen magyarázó, kiegészítő információ ahhoz a nagy egészhez, ami a zárójeleken kívül van. Ha így fogjuk föl, akkor ezek a telefonhívások voltaképpen magyarázó, kiegészítő információk ahhoz a nagy egészhez, ami kívül van rajtuk: vagyis az együtt eltöltött évekhez, az élet valóságához.
Szilasi képzett irodalmár, nagyon jól tudja, milyen bonyolult feladat különválasztani valóságot a nyelvtől, referenciát az elbeszéléstől. Az úgynevezett élet a leírás közben és által is teremtődik, az emlékezés logikája olyan jelenségeket is egymás mellé rendel, melyek nélküle talán sohasem kapcsolódnának össze. Így bár valóban naplóról van szó, legalábbis formailag és legalábbis a kötetnek nagyjából a harmadáig mindenképp (azaz dátumozott és az adott naphoz kötődő aktualitásokról szóló feljegyzésekről), az egyes írások valójában bonyolult asszociációs láncot indítanak el, melyben jelen és múlt szétszálazhatatlanul összegabalyodik.
A jelen eseményei folyton előhívják a (közös) múlt emlékeit, és a két vagy több idősík tükrösen-trükkösen rájátszik egymásra. Az írások bravúros nyelvi képződményt alkotnak, mert bár tartalommal, referenciával bőven meg vannak terhelve, olvasni mégsem nehéz őket, és a fogalmazás sohasem hat zavarosnak, túlzsúfoltnak, követhetetlennek. Azt írtam, hogy a könyv nagyjából a harmadáig felel meg a napló műfaji követelményeinek. Egészen pontosan a 97. oldalon kezdődő A mórahalmi kirakodóvásárra… kezdetű bejegyzés az utolsó, amelyik meg van dátumozva. A dátum 10.15., azaz október 15-e. Ezután már csak sejthetjük, hogy a bejegyzések nagyjából mikor készülhettek, sőt az a gyanú is fölmerülhet bennünk, hogy az időrend innentől nem szervezőelve az írások sorba rendezésének. Ez a megoldás ismét csak szokatlan, és sok kérdést fölvet. Vajon miért tűnnek el egy pont után a dátumok? Oka ennek nyilván nem lehet a szerző feledékenysége, hiszen kiderül a szövegből, hogy gépen írt feljegyzésekről van szó, az adott dátum tehát nyomon követhető volna, ha ez lényeges volna. Abból kell kiindulnunk, hogy a dátum elhagyása is jelent valamit. Ismét azt kell mondanom, amit a cím helyesírása kapcsán: egyértelmű értelmezése ennek az eljárásnak sem lehet, csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Az én feltételezésem az, hogy az egyes napok naplószerűsíthetősége egyre kevésbé válik fontossá, ahogyan a nagy egész megértéséhez közelítünk. Ugyanakkor egyfajta esetlegesség, dadogás is belekúszik az elbeszélői hangnembe ezáltal; a váltás azt is kifejezheti, hogy a gyásznak nincsen helyes formája, a gyászoló mindig legfeljebb csak kísérletezhet.
Ez utóbbi gondolatot erősíti az is, hogy a bejegyzések eleinte mindig hasonló formulával kezdődnek, ezt azonban az elbeszélő egy idő után elhagyja. Mielőtt egy picit jobban belemélyednék abba, milyen világot teremtenek meg ezek a feljegyzések, hadd térjek ki még egy műfaji kérdésre. A kötet egyik alcíme ez: Naplóregény: zsolozsma és mantra. A 93. oldalon kezdődő bejegyzés tartalmaz e műfaji jelölésről egy részletesebb önreflexiót. A zsolozsma eszerint a másik hangjának a szerzői hangban való kizokogásaként fogható föl, a mantra pedig olyan mágikus erővel bíró szöveg, amelynek nem mindig van jelentése. Természetesen a szerzői avagy elbeszélői reflexiót is reflektáltan érdemes befogadni: segít az értelmezésben, de figyelembe kell venni, hogy maga is annak a szövegvilágnak a része, amelyre reflektál. Vagyis esszéisztikus betét maga ez a műfajokról szóló bejegyzés is, ennélfogva az alcím sem feltétlenül műfaji megjelölés, felfogható idézetnek is, mellyel a szerző az adott bejegyzésre mintegy visszareflektál. Éppen ezért magam azt sem vetném el, hogy a könyvre az esszéregény műfaji megjelölést alkalmazzuk, hiszen az írásoknak szinte mindegyike egyfajta miniesszé, gondolkodásfolyam, melyet gazdagon dúsítanak érzéki leírások.
És akkor érdemes immár rátérni arra, miféle szövegekről van is szó. A hétköznapok sűrű vagy lazább emlékhálózatába való alámerülés valami sajátos elegyét alkotja a derűs-melankolikus modalitásnak. Derűs, mert a hétköznapok világa, ahogyan a szerző beszél róla, telis-tele van apró örömmel, vidámsággal és élvezettel; és melankolikus, mert a leírásokat átszövi a mulandóság állandó tudata, illetve az emberek közti folyamatos meg-nem-értés, félreértés, egymás mellett elbeszélés tapasztalata. Ez utóbbinak pusztán egyik legerősebb, ám korántsem az egyetlen metaforája az a telefonhívás, amely egy élő és egy halott személy között zajlik, és amely az egész kötet alapstruktúráját megadja. A kommunikáció elcsúszásának tapasztalatát számos bejegyzés tematizálja, és emlékezetes képekkel, illetve gondolatfutamokkal mélyíti el.
A képek és gondolatfutamok ugyanakkor (és ez különleges értékét adja a könyvnek) mindig mintegy egymásba simulnak, darabosságnak, ügyetlenségnek semmi nyoma, a szerkezetet zenei, ritmikai hatások folyamatosan feszesen tartják. Az egyik ilyen elcsúszás természetesen a generációk közötti. Az idős szülők világa nagyon eltér attól, ahogyan a szerző a saját életét igyekszik kialakítani; a harmadik generáció, a gyerekek korosztálya azonban megint csak egy távolabbi világ, mely sokszor nemcsak vágyakban és gondolatokban, de térben is elkülönül a sajáttól. Nem csak generációs különbségek determinálják azonban a hithez, valláshoz fűződő viszonyt, amely ugyancsak lényeges összetevője a szót értés nehézségeinek. Mindezek mellé pedig társul még a test széthullásának gazdag metaforikája is, mely a haldokló szülők életét éppen úgy átjárja, mint az öregedéssel küzdő elbeszélőét, de a harmadik generációét is, amelynek tagjai ugyancsak küszködnek az egészséges test fenntartásának kihívásaival.
Hol marad akkor a derű? A derű nemcsak a fönt említett kommunikációs, megértési problémák humorral, iróniával való kezeléséből fakad (erre is sok példát találhatunk a följegyzésekben). Úgy vélem, önértékként is megjelenik, a kötet alapvetően életigenlő attitűdjéből is fakad. Kirándulások, utazások, biciklizések képei bukkannak föl lépten-nyomon, italozások, szeretkezések, ünnepek emlékei. A gyász tükrében ezek az élmények persze átszíneződnek (ami bizonyos értelemben még esztétikai előnyükre is válhat, hiszen a kötet így messze elkerülheti a giccsesség veszedelmét), az alapvetően életszerető, élvező, fogyasztó, lubickoló attitűd mégis kiérződik belőlük.
Hogy ez a kétféle modalitás harmonikus módon jelenjen meg, nagyon szükséges a szerzőnek egyfajta ösztönös ízlésessége, mely minduntalan egyensúlyozni kényszeríti, ha a szöveg valamelyik irányba elbillenne. Sehol sem lesz feketébb a gyász, mint várnánk, és sehol sem lesz rózsaszínűbb a derű, mint amit elviselnénk. Szilasi László kötete folyamatos szellemi izgalomban tartja az olvasót, amolyan beszélgető könyvecske is; már szerkezetéből fakadóan sem a véglegesen lezárt válaszok, sokkal inkább a kérdések könyve.
A telefonbeszélgetések voltaképpen csak zárójeles adalékok a nagy egészhez, a megélt élet feldolgozhatóságának kérdéséhez. Nem kérdés, hogy a beszélgetés ezekről akkor sem ér majd véget, amikor már egyik fél sem fogja (vagy akarja) felvenni a telefont.
Fotó: Havassy Gergely
