A februári lapszemlében Völgyi Anna gumicukor című versét ajánlotta Enesey Diána:

 

A vers egy álmatlan éjszaka érzéseit, gondolatait és életképeit villantja fel, valamint a gumicukor utáni vágyakozást. Pedig nem a cukor ad energiát, az elektrolit szint a lényeges, elhanyagolni „lassú öngyilkosság”. Képzeletben végigjárjuk a garzonlakást a falon függő színes ikeás szarvastól (ami tömegcikké válva el is veszítette a varázsát), a konyha hiányán át az épületben hallható zajokig. Vajon ki miért nem tudna itt élni? Az elzúgó tehervonat hangja hívja elő a döntést: mégiscsak meg kell venni a gumicukrot, ha az ember nem tud „szebben túlélni”. 

 

A vers feltárja, hogy mennyi szorongás, gondolat, személyes kapcsolódás rejlik az éjszaka közepén megkívánt gumicukor mögött. Emellett a garzonlakás képe, amelyet a szerző eleinte leíró jelleggel ábrázolt, egészen megváltozik, amint más személyek perspektívájából tekint rá, felmutatva a hiányosságait és néhány kényelmetlen tényezőt. 

 

 

A februári Kalligramban jelent meg Áfra János A dolgok fájdalma  című verse, amelyet Jozef Suchoža merített papír alkotásához írt. 

A vers a tényekhez tapadó tétovaság, a bennünket folyton körülvevő kétségek mellett a hiányt és a magányt, valamint a magány mögött megbújó "birtoklás törvényei"-t is tematizálja. A sorok pedig szinte megszólaltatják a képet, amely ihletforrásuk volt.

 

(Jozef Suchoža: Nyári konyha)

 

 

Szintén ebben a lapszámban olvasható Kácsor Zsolt Pokoljárás bipoláriában címet viselő regényrészlete. A részletben a szerző egybefolyó mássalhangzókból tárja fel betegségét és az abból fakadó szorongató és kiszolgáltatott érzést, hogy többfélre magánhangzó-kombináció is beilleszthető a mássalhangzók közé. Ugyanakkor a mássalhangzó kapcsolódások a betegség felfedezési fázisait is bemutatják. A magánhangzók keresése pedig egyúttal én-keresés is. 

Kácsor Zsolt írása a társadalmi együttélés szempontjából sem elhanyagolható, hiszen egyrészt elénk tárja a bipoláris zavar mozzanatait, annak felfedezését és a mindennapokra gyakorolt hatását. Másrészt pedig erőt és kapcsolódási pontot biztosít azoknak, akik szintén hasonló problémákkal küzdenek.

Az írás tehát itt konkrét társadalmi célokat szolgál. De vajon inkább kiszolgáltatottság, ahogyan a szerző írja, vagy a terápia kiegészítő komponense?