A januári Kalligramból sokszínű válogatásából két írás érintett meg igazán, az egyik Légrádi Gergely Falaink című regényrészlete, a másik pedig Tomaji Attila KAF-nekrológja. Ez az ajánló most nem tematikus, de kárpótlásul jó néhány témát igyekeztem felvillantani a választott írások nyomán, így – azt hiszem – nem csupán olvasnivaló, de „továbbgondolnivaló” is akad majd.
A meg-nem-értettség falai és a fájdalom sugarai
Légrádi Gergely Falaink című regényrészletéből egy folyton büntetésbe kerülő kisiskolás fiú és az édesanyja gondolatai, valamint az átélt eseményekre adott reakcióik bontakoznak ki. Voltaképpen két gondolatfolyam fut párhuzamosan, de jól elkülönítetten, így az olvasó szinte átsiklik az egyik perspektívából a másikba. A két gondolatfolyam pedig egy töredékes családtörténetet is feltár.
A kisfiú rendkívül reflexív, jóllehet az édesanya nézőpontját bemutató leírásból kiderül, hogy a pszichológus figyelemzavart állapított meg a fiúnál, mégis úgy tűnik, a valóság legapróbb részleteit is képes észrevenni, például akkor, amikor az iskolai szekrény és a fal közé behúzódva bujkált a tanító néni és az újabb, sarokban ácsorgást vagy pad alatt ücsörgést eredményező büntetés elől. A kisfiút a meg-nem-értettség zavaros légköre veszi körül az iskolában, édesanyja türelmes törődéssel veszi körül, de végső soron közéjük is falat húzott az apa távozása. Az apa hiánya és az újbóli közös élet reménye – úgy látszik – csak a gyermeki fantázia és egy, az anya számára nem érthető titok által válhat valósággá. Ám az elképzelt közös jövő is szertefoszlik egy álom során, majd a másnap reggeli beszélgetés mintegy áttapos a széttört álom darabjain, még inkább összezúzva azokat. Így csupán a hátizsák egy titkos fiókja őrzi, mintegy szimbólumként, ezt az elképzelt lehetőséget. Ugyanakkor mégiscsak született egy titok, amit – lévén, hogy valóságos helye van, az iskolatáska titkos zsebében – még az a bizonyos álom sem tudott elrabolni, és ami képes a falakat is lebontani és köteléket létrehozni, igazi családi egységet kovácsolni. De vajon létrejöhet-e ez az egység, ha az anya a táska mélyén őrzött, titkos rajzok titok-jellegét megszüntette, amikor a pszichológusnak megmutatta azokat? Egyáltalán megérthetőek-e azok a rajzok, amelyeket a fájdalom, a kisfiút sokszor gyötrő hasfájás és a fájdalom sugaraira való erős összpontosítás ihletett, ha egyszer az így megörökített sugarakat és a fájdalom rétegeit nem ismeri fel az anya?
Kovács András Ferenc pedig számos élet-sugarat, benyomást, fantáziaképet, karaktert és szimbólumot örökített meg írásaiban. A kortárs irodalomra gyakorolt hatása felbecsülhetetlen, ezt a KAF-képet erősíti meg Tomaji Attila nekrológja is.
A múlandóság után maradó elevenség
Tomaji Attila: Kovács András Ferenc (1959-2023)
Tomaji Attila nekrológja azért érintett meg különösen, mert bár pályatársa volt Kovács András Ferenc, személyesen mégsem találkoztak, ám ennek ellenére is rendkívül erős kötelék fűzte őt Kovács András Ferenchez, mint oly sokunkat: az irodalom elnyűhetetlen köteléke. Ahogy az egész nekrológ is mutatja, a költészetnek nem szabhat a végesség határokat, KAF költészete is dacol a múlandósággal, határtalan.
Már a mottó is megrendítően szép, a kortárs magyar költészet 2021 júliusa óta sajgó hiányát, Kántor Pétert idézi, mégpedig az Óriás fekete kalapodra című verséből egy részletet. Úgyszintén Kántor-idézet szerepel a búcsúírás utolsó bekezdésében is, itt abból a versből, amelyet Kántor Péter KAF 60. születésnapjára írt.
Jóllehet nekrológ született, amely a személyes fájdalmat is bemutatja, a költői életművel, annak fontos karaktereivel is számot vet, mégis egyfajta különös elevenség lengi be az egész írást. Ez a költészet elevensége, az irodalmi találkozások (legyenek bár szó szerintiek vagy szövegköziek) élettel teltsége, ugyanis Tomaji Attila nem csupán a magyar irodalom térképén helyezi el Kovács András Ferencet, mondván, hogy „KAF az egész kortárs magyar líra vezéralakja volt” és azt is, hogy „[p]oeta doctus volt nyilván, a szavak szerelmese, a magyar szókincs biztos birtoklója, mint Kosztolányi”. Ugyancsak hangsúlyozza Tomaji, hogy „teljesítménye világirodalmi mércével is mérhető, hiszen költészete minősége megfeleltethető korábbi évszázadok nagy irodalmával, költőivel és azok törekvéseivel”, ezáltal pedig megnyílik a lehetőségtér arra, hogy KAF versei világirodalmi kontextusba kerüljenek, oda is helyezi őket jelen megemlékezés szerzője. Olyannyira így van ez, hogy az utolsó előtti bekezdés még Tolsztoj gondolatait is bevonja abba az irodalmi körbe, amelyet KAF költészete köré épített, mindazon alkotásokból, amelyeket KAF lírája felidézett benne:
„Tolsztoj szerint akkor kezdődik el az élet, ha az ember nem tudja, hogy mi lesz. Lehet, hogy végül már KAF se tudta, hogy mi lesz, csak azt, hogy mit szeretne még, ha lenne. De ez az életet nem érdekli, és akkor az élet hazahívta. Sokfelé élt, sokféleképpen élt, gyorsan, lobogva élt, de nem nyelték el idegen vizek, s mikor kitelt az ideje, halni hazament Marosvásárhelyre.”
