Áron óvatosan óvakodik be a nyitott kapun. Jól ismeri ezt a házat az Ipoly utcában, mert fél éve még ő is itt élt a családjával a harmadik emeleten. Most nem oda készül, hanem az elsőre, ahol a barátja, Gábor lakik.

Az elmúlt hetekben többször is így jött ide éjszaka, hogy élelmet szerezzen a családjának. Ők most egy „zsidó-ház”-ban laknak sok idegen emberrel összezsúfolva.

Már lassan hajnalodik, bár ebben a hideg téli időben ezt nehezen lehet megállapítani. Áron halkan felmegy az első emeletre. Nem fél attól, hogy bárkivel is találkozik ezen a korai órán. A ház legtöbb lakója a pincében él az ostrom kezdete óta.

Elgémberedett ujjaival előkotorja belső zsebéből Gáborék lakáskulcsát. Ezt kimondottan neki készíttették, hogy nesztelenül bejuthasson hozzájuk. Az ajtó hangtalanul nyeli el a fiút. Szokás szerint odalép az előszoba kisasztalához, ahol az odakészített csomag várja. A kabátbélés rejtekéből megpróbálja előbányászni az élelem ellenértékéül szolgáló fülbevalót, amikor valami furcsaság megállítja a mozdulatát.

A lakásban szokatlan levegő terjeng. Az ismerős kőszénszag először emlékeket idéz fel Áronban, amikor vonattal kirándultak valahová. Azután a fiú gyomrát valami ismeretlen félelem markolja meg. Ilyen erős füstszagot itt ezelőtt sosem érzett.

Áron megindul a lakás belseje felé. Tudja, hogy Gábor mostanában a szüleivel alszik egy szobában, mert abban a helyiségben tudták a kitört ablakokat bedeszkázni, és vastag függönyökkel eltakarni. A lakásnak azt az egy szobáját fűtik.

A lopakodó fiú benyit a fűtött szobába, a kőszénszag felerősödik. Áron tudja, melyik ablak alsó deszkáit lehet könnyen elmozdítani szellőztetés céljából, így gyorsan odarohan, és bontani kezdi a takarást a nyílásból.

Akármilyen gyorsan dolgozik, majdnem elszédül a sűrű levegőtől. Amint kiszedi a két deszkát, Áron kiszalad Gábor papájának a dolgozószobájába, hogy az ottani betört ablakon friss levegőhöz jusson.

Hosszan köhög és krákog. Amint kicsit kitisztul a tüdeje, visszamegy a hálószobába, ahonnan a kőszénfüsttel együtt a meleg maradéka is elillant. A hajnal szürke fényei homályosan világítják meg a helyiséget. A fiú odalép Gábor ágyához, ahol a barátja nagy dunna alatt, lehunyt szemmel fekszik. A szoba másik sarkában Gábor apja az ágy mellett hever természetellenes pózban.

Áron az utóbbi hetekben éppen elég halottat látott az utcákon ahhoz, hogy felismerje: a barátja és annak szülei már nem élnek. Zokogva siratja Gábort.

 

A reggel tétova fényei és az ágyúzás megélénkülő zaja visszarángatják Áront a gyászából. Eszébe jutnak a szülei és az a sok ember, akikkel összezsúfolva laknak. Vissza kell térnie az élelemmel hozzájuk.

 

Végignéz rongyos kabátján, a rávarrt sárga csillag megakasztja a tekintetét. Gyűlöli ezt a csillagot. Legszívesebben letépné, elégetné, de nem teheti. Viselnie kell, és már tudja, hogy ez a megaláztatás és a kiszolgáltatottság jelképe. Ezzel a jellel a mellkasán nappal nem mutatkozhat az utcán, mert azonnal elfogják a nyilasok, akiknek még az ostrom kegyetlen harcai között is maradt energiája a zsidók vegzálására.

Áront már kétszer érte itt a reggel a barátja lakásában. Akkor Gábor papája morogva ugyan, de megengedte, hogy náluk várja ki az estét, amikor visszatérhet a szüleihez a Návay Lajos utcába.

Áron kisírt szemekkel ül le a padlóra a barátja ágya mellett, és ekkor meglátja a szék támláján lógó csukaszürke zubbonyt.

Gábor szeptember óta a katonai alreál iskola első osztályos növendéke volt. A hathetes alapkiképzés után kapták meg a csukaszürke egyenruhát. Áron ezt a zubbonyt nézi, majd a szeme újra a saját kabátján áll meg, melyen ott virít a sárga csillag.

Hirtelen vad dühvel esik neki a sárga csillagnak. Foggal-körömmel szaggatja le a felvarrt anyagot a kabátjáról. Kirohan a konyhába, és késsel módszeresen levagdossa még a cérnaszálakat is.

Ezután visszamegy a szobába. Leveteti a kabátját, és a pulóver tetejére felveszi a csukaszürke zubbonyt. A zubbony belső zsebében megtalálja a barátja kadétigazolványát is. A fotón egy kopaszra nyírt fejű, komolykodó tizenegy éves fiú látható. Áron haja is rövidre van vágva a tetvek miatt, így hasonlít az igazolványban látható képre.

Visszaveszi a kabátját, és elindul az előszoba felé, ahol az összekészített élelmiszercsomagot hagyta. Beteszi a hátizsákjába a pakkot. A lakásból kilépve gondosan bezárja az ajtót, majd megindul az utcára.

Újfajta magabiztosság keríti hatalmába. Egyenes derékkal megy, és nem süti le a szemét, ha valakivel találkozik.

Mintegy fél óra alatt gond nélkül elér a Návay utcába. Közben kerülgeti a törmelékhalmokat és a bombatölcséreket. A magyar és német katonák ügyet sem vetnek rá. Még a nyilasok is csak futólag nézik meg, mert a kabát alól kilátszó csukaszürke zubbony gallérja védelmezőn eltereli róla a figyelmet. Már azt tervezgeti, miként cselezi ki a kapuban posztoló őrt, aki felismerheti az álruha ellenére, de a sarkon befordulva megtorpan.

Ismeretlen nyilasok ordítozva terelik ki az embereket az utcára. A sor elején megismeri a szüleit. Mosolyogva lép oda hozzájuk, de az egyik nyilas ráordít:

– Ki vagy, te kölyök?

A kérdésre Áron apja felel:

– Ő Varga Gábor. Tavaly még a szomszédunk volt. Ősztől a katonai reáliskolába jár.

A fiú vigyázzba vágja magát, és tiszteleg a medvetermetű nyilasnak.

– Mit keresel itt?

– Csak erre jártam, és gondoltam, beköszönök Lefkovics bácsiéknak.

– Te csak ne köszöngess az ilyen szemét népnek! Egyáltalán, kerüld a zsidókat! Egyébként már nem sokáig lesz velük dolgod!

Azzal a nyilas sarkon fordul, hogy a sorban egy másik emberrel ordibálhasson.

Áron apja halkan megszólal:

– Köszönöm, hogy eljöttél, de most menj haza, és ne gyere ide többet. Tiszteltetem az édesapádat, és vigyázz magadra!

A férfi átkarolja a feleségét, aki a férje kabátjába fojtja a zokogását. Az apa még egy bíztató fejbiccentéssel elküldi a gyereket, és a szakállas arcán legördül egy könnycsepp.

Áron engedelmeskedik az apjának. Megfordul, és elindul vissza az Ipoly utca hideg lakásába. A háta mögött még hallja, ahogy a nyilasok megindítják a menetet a Duna irányába.