Be kell vallanom, kissé érthetetlen számomra, hogy Szathmári Sándor: Kazohinia című regényének hogyhogy nem készült még dekonstrukciós olvasata. Vagy csak én voltam figyelmetlen, engem került el? Ha van szöveg, amelyik pedig adná magát ehhez, akkor az a Kazohinia.

 

Én ezt a könyvet úgy olvasom, mint a Bibliát vagy mint egyéb alapműveket (Esti Kornél, Feltámadás, Karamazov testvérek, Iskola a határon stb.): időről időre újraolvasom egyes részleteit, és nem tudok betelni velük. Valahányszor fölbukkan a közbeszédben valami, számomra roppant irracionálisnak és ellentmondásosnak tűnő divat, amelynek függvényében az internet népe elkezd valami közel sem végiggondolt dolgot igen agresszíven mantrázni, ehhez a könyvhöz menekülök, hogy vigaszt leljek.

 

A könyv sorsa mindenesetre tökéletesen szabálytalan volt, mint ahogy Szathmári Sándor is maximálisan szabálytalan alakja a magyar irodalom gazdag történetének. Nem bölcsész volt, sőt nem is "humán értelmiségi". Gépészménökként dolgozott a MÁVAG-nál, főőmérnökként onnan is ment nyugdíjba 1957-ben. Eleinte a keresztény-szocialista eszmékért lelkesedett, később a kommunista gondolatokkal is szimpatizált, ám igazán semmihez sem állt közel: teljesen független maradt mind a politikai pártoktól, mind az irodalmi közélettől. Talán ez is oka lehet meghökkentő és méltatlan mellőzöttségének. Mivel ő aztán tényleg soha nem volt klikkek, csoportok, ilyen-olyan véleménybuborékok tagja, nem volt olyan közeg, amely ezt a rendkívüli művet a helyén kezelve gondozta, felkarolta, értelmezésekkel éltette volna.

 

 

Az életmű két regényből és néhány novellából áll. Magam csak a Kazohiniát olvastam, a másik regényt, a Hiába című orwelli disztópiát nem. Ez utóbbiban (melyet 1935-ben fejezett be) állítólag tökéletes pontossággal jósolta meg a második világháború kitörésének évét, "a szocializmus diktatúráját, és a XXI. század elejét, ahol „élproletárok” minden luxussal felszerelt villái állnak." Erről csak a Wikipédián olvasok, de egyszer talán kezembe is veszem a kötetet, amely hat évtizeddel a megírás után tudott megjelenni.

 

Az először 1941-ben kiadott Kazohinia olyan irodalmárok érdeklődését keltette föl, mint Karinthy Frigyes vagy Babits Mihály. Előbbi valósággal rajongott érte, utóbbi pedig "igen jelentős műnek" nevezte. (Elgondolkodtató maga a tény, hogy a halálosan beteg Babits még fontosnak érezte a betegágyán ennek a könyvnek az elolvasását...) Maga Szathmári azt írta, hogy Karinthy azok közé tartott, akik tökéletesen megértették könyve üzenetét.

 

Némi kajánsággal én azt állapítom meg: ebben kételkedem.

 

Az 1941-ben megjelent Kazohinia még cenzúrázott kiadás volt. A második világháború idején bizonyos részeit egyszerűen nem lehetett megjelentetni (teljesen nyilvánvaló háborúellenességének okán). 1946-ban azonban már a teljes könyvet kinyomták, melyhez maga a szerző írt utószót. Én rajongtam (és máig rajongok) e regényért, de A szegény csepűrágó dala című utószót kellemetlen olvasnom. Ez ugyanis egy nagyon egyértelmű értelmezést ad a könyvről. Magam viszont, aki tanultam hermeneutikát, olvastam dekonstrukciós szövegértelmezéseket, és tudom, mit mondott Derrida a nyelvről, tudom, hogy nem olyan egyértelmű az, ami annak látszik.

 

És éppen ezért lenne létjogosultsága pontosan újraolvasni ezt a regényt.

 

 

Mert én magam bizony nem úgy látom, ahogy Szathmári. Ő szerinte a hinek világa az igazi, az, amelyikben az embereknek élniük kellene; a behineké pedig a hamis világ, amelyikben az emberek jelenleg élnek. Nekem viszont úgy tűnik, hogy mindkettő egyaránt disztópia, és nincs ember, aki bármelyik leírt világot is képes lenne hosszú távon elviselni. Mivel a kettő tökéletes ellentéte egymásnak, egyszersmind tükörképe is. És ez valami olyasféle gondolatot indít el bennem, hogy valaminek a tagadása mindig és szükségképpen (mintegy nyelvi okokból) kibontakoztatja annak előretörését. Kíváncsi lennék, hogy nyelvileg pontosan hogyan működik ez, mi az, ami megmutatja ennek a különös mechanizmusnak a működését, mi az, ami leleplezi az emberi nyelv iszonyatos uralmát fölöttünk. Miért van az, hogy az olyan fogalmak, mint a bruhu, a böto vagy az anebák nem magyarázhatók meg, mégis mindenki érzi róluk, hogy mit jelentenek?

 

Számomra a Kazohinia a legnyugtalanítóbb könyvek egyike. Mert soha nem lehet kizárni a lehetőséget, amit Szathmári az utószóban fogalmaz meg, és amit a hinek is vallanak, hogy tudniillik ezek a szavak csakugyan értelmetlenek. Akkor viszont értelmetlen minden: a zene, a művészet, a lélek, a vallás, a költészet, a filozófia. Hihet ebben egy író? Hiszen ha hinne, nem írna... Dehát mondja-e ő bárhol is, hogy elért a tiszta emberi élet, a hin élet magaslatára?

 

A Kazohinia egy olyan könyv, amelyik felszámolja önmagát. Újra és újra elolvasom, és újra és újra nem értem. Hatalmasakat nevetek rajta, hogy "ilyen nincs", közben pedig újra és újra felismerem az igazságot: ez a "nincs" maga az életünk, amely körülvesz minket, és lehetetlennek látszik szabadulnunk tőle.