Megfogjam a kezed, csak a szemeddel kéred, nem látom a tekinteted, megfoghatom a kezed, lehet, hogy csak én kérlek, nem is te, mondj még utoljára valamit, hogy biztos legyek, nem felejtem el a hangod, sohasem tegeződtünk, látod, most is csak a betűkön innen szólongatlak így, az az iszonyatos vágás a mellkasodon, akartad ezt a műtétet, akkor még nem tudták, hogy érelmeszesedés, egy erősebb front elég lett volna, hogy elvigyen, nem voltak félbehagyott mondatok, félig megivott kávé, hanyagul széktámlára vetett elárvult ruhák, mindig csak kezdetek mindig csak tavaszok, abban a vágásban darabokra estek a mindennapjaink, de te semmit sem hagytál elvarratlanul, csak mi, itthagyottak bomlottunk ki varrásonként a szívedből, nem tudtam elköszönni tőled, elképzelem, hogy még mit csinálhattál otthon, talán még leszedted a gyümölcsöket, felvetted a szalmakalapot, jaj de nem szerettük, ha létrára mászol, talán még eltetted a jegyzeteidet, könyveket hagytál nyitva az íróasztalon, onnan folytathasd ahol abbahagytad, ha majd visszajössz, vajon hogy csukódott be utánad az ajtó, mire gondoltál az úton, gondoltál-e még rám, mit mondtál utoljára nagymamának, a gyűrűt le kellett venned a műtő előtt, kétoldali tüdőgyulladás, mondták az orvosok, pár nappal később, itt a szeptember, mindjárt itt a születésnapod, most éppen alszol, a kezedre teszem a kezem, már nem meleg, túl gyorsan kapom el, utána csak a hétbetűs szó, és a csend a telefon másik végén, otthonodban felsikoltottak a megözvegyült tárgyak, csőtörés, a vizek se tudták, hogy merre folyjanak, a falakat áztatták el, amikor senki sem volt otthon, a csend melyből kivetted a formádat, lábnyomaid negatívja a hóban, imádságaid nyoma a térdeiddel kikoptatott szőnyegen, ki visz majd engem a karján a szilveszteri éjszakákon, ki mondja, hogy ha fázom, csak képzeljek egy kályhát magam mellé, te hordtad hátadon a telet, az egész gyermekkoromat, még annyi mindent akartam kérdezni, kérni is, hogy mondd el a nyakláncnak a történetét, amelyet nagymamának adtál de ő továbbadta nekem, láttam az arcodon, hogy nem érted, miért, és, hogy miért mondtad, hogy olyan vagyok, mint az édesanyád...mikor legutóbb Patakon jártunk, nagymama főzte a kávét, úgy tette össze a kezeit mint te, amikor megkérdezte, hogy tejjel és cukorral iszom-e, egy pillanatra elfordultam, felmentem a hálóba egy törölközőért, csak az ágy egyik fele volt megvetve, a dolgozót is látnom kellett, szeretem azt gondolni, hogy ujjlenyomataid megkeményedtek a tárgyakon, jelenléted besűrűsíti a levegőt, ha nagyon akarom, még megtalálhatlak valahol, ezt csak azért mondom, mert bár nyár volt akkor éppen, látni véltem a sarokban a kis karácsonyfát, amelyet minden évben állítottál, az égők gyertya alakúak voltak és mindig lehúzták az ágakat, olyan lett a kis fa, mint egy szomorúfűz, Rita nem akart ráülni a bőr kanapéra, csak az ölembe egyezett bele, egy kupacban ültünk mindannyian, amíg készült a fotó, te is biztosan láttad, sokszor mondtad, hogy ha el kell menned, majd Isten küld helyetted valaki mást, egy nappal azután mentél el, hogy megtudtam, várom a dédunokát – még megvártad a születésnapodat.