Mi üthetett a Kettes Villamosba? Máskor olyan szépen, engedelmesen végigmegy a kijelölt pályáján: a Parlament megálló után befordul balra, eldöcög a Rathaus megállóig, aztán Lederergasse, Albertgasse, és így tovább, egészen Dornbachig. De ezen a szép, kora tavaszi napon a Kettes Villamos olyan sokáig ácsorgott, hogy az utasok nem is értették, mire várnak. Elromlott a lámpa? Karambol volt? Vagy megint tatarozzák a síneket?
– Miért mehet az Egyes, a Hetvenegyes és a Dé tovább egyenesen, és én miért nem? – nyafogta.
– Azért, Kettes Villamos, mert te Dornbachba mész, nem arra, ahová ők – magyarázta türelmesen a villamosvezető.
– De miért kell nekem Dornbachba menni?! – zúgolódott tovább a Kettes Villamos. – Én nem akarok Dornbachba menni, és nem akarom mindig azt az unalmas Rathaus megállót nézni. Az a városházának csak a hátulja! Én elölről is nézni szeretném. És azt is tudni akarom, hogy mi van ott, ahová a többiek mennek!
A villamosvezető sóhajtott. Nem volt türelme egy elégedetlen villamoshoz, meg egyáltalán a munkához sem. Két óra múlva lejár a műszak, mehet haza a családjához. Egy óvodás és három kisiskolás gyermek apukája volt, hát megtanulta már a sok év alatt, hogy néha jobb engedni, ha a gyerek nagyon akar valamit. Inkább, minthogy egész délután itt üljön, és győzködje a villamost, akire – akárcsak a kisfiára, amikor piros szívószál helyett kékért ordít – nyilvánvalóan nem hatnak észérvek.
– Jól van, Kettes Villamos, hát akkor menjünk most másfelé. – Megfogta a mikrofont és belebeszélt: – Kedves Utasaink, üzemhiba miatt a villamos jelenleg nem tud a megfelelő irányban közlekedni. Kérem, a Schottentornál szálljanak át a metróra vagy a többi villamosvonal valamelyikére.
Az utasok lemondóan legyintettek. Üzemhiba, no hiszen! A vezetőüléshez közel csak egy nyugdíjas nénike ült, előrebiccentett fejjel, mint aki elbóbiskolt menet közben. Most viszont felkapta a fejét, hátrahajolt, és amolyan nagyothalló módon odakiabált a mögötte ülő utasoknak:
– Jó kis üzemhiba! Ez a rosszcsont villamos nem akar Dornbachba menni.
A három üléssel mögötte ülő fekete, rasztahajú srác, aki addig a telefonját nyomkodta, most felnevetett:
– Ez jó! A villamos fellázad a hatalom ellen. Mit nekünk menetrend, mit nekünk menetidő!
Nem messze tőle egy négyévesforma kislány, aki az anyukája ölében ült, hangosan megkérdezte:
– Anyu, miért nem akar a villamos hazavinni minket?
Hamarosan az egész utastérben keresztül-kasul elterjedt a hír, hogy a Kettes Villamos világot akar látni. Egy mogorva öregúron, két sápadt kamaszon, egy bevásárlószatyrokat cipelő nőn és egy órájára pislogó öltönyösön kívül mindenki más úgy döntött, hogy ha így áll a helyzet, nem száll át más járműre. Előregyűltek, körbevették a nénit, a rasztahajú srácot és az anyukát a gyerekkel. Mindenki egyszerre beszélt, egymáshoz, a villamoshoz, a vezetőhöz, valóságos kis népünnepély kerekedett. Közben a Kettes már el is ért az első nem hivatalos megállójához.
– Rathausplatz, Burgtheater! – mondta be a géphang.
– Hűűűű! – ámuldozott a Kettes Villamos. – Milyen szép is elölről nézve ez a városháza! És az a fehér színház! De örülök, hogy erre jöttem!
– Hékás, mit csinálsz, Kettes Villamos? – kiáltott fel rosszallóan a szembejövő Egyes. – Neked nem erre kellene menned!
– Üzemhiba! – intett lemondóan a Kettes vezetője.
– Bosszantó, mi? – vonogatta a vállát az Egyest vezető kollégája. – Múlt héten nekem is volt három. Először a Hatvankettesem akart Badenbe menni, aztán a Harminchetesem Grinzingbe, aztán a…
– Ma már senki sem tudja, hol a helye! – duzzogott az Egyes Villamos. – Ezek az alacsonypadlósok jó dolgukban azt se tudják, mit csináljanak!
– Te csak hallgassál! – torkollta le a vezető. – Hogy könyörögtél vasárnap, hogy a Pratersternhez menjünk a Prater Hauptalle helyett! Csak azért puffogsz most, mert nem engedtem meg!
– Az nem is én voltam! Egy másik Egyes Villamos volt, biztosan egy alacsonypadlós! Minden rossz irányba változik itt, kérem…
A veszekedés hangját lassan elnyelte a sínkattogás. Az idős néni a rasztahajú srácra sandított:
– Maga is látta, hogy az Egyes Villamos elszégyellte magát? Kicsit még el is pirult…
– Hogyan pirulhatna már el egy villamos, amikor egyébként is piros? – szállt vele vitába egy kopasz bácsi.
– Schottentor, Universität! – szólt a géphang.
– Nahát, mi ez a nagy épület? – csodálkozott a villamos.
– Az egyetem! – világosította fel egy szemüveges diák.
– Hát az meg mire való?
– Mi itt tanuljuk meg, hogy… hogy merre vezetnek a sínek. Vagy hogy merre vezessenek, merre nem, és hogyan haladjunk rajtuk. Én például történészhallgató vagyok…
– És mi az a nagy tornyos épület?
– A Votivkirche – folytatta a diák. – Ferenc József császár építtette hálából, amiért túlélt egy merényletet.
– Mi az a merénylet?
– Az olyan, mintha… mintha neked valaki örökre levágná az áramszedődet, és nem lehetne megjavítani.
– Halihó, Kettes Villamos! – gurult be mögéjük a Hetvenegyes. – Te meg mit csinálsz itt?
– Világot látok! – büszkélkedett az. – És új dolgokat tanulok az okos utasaimtól! Te tudtad például, hogy ezt a templomot Ferenc József…
– Miután túlélt egy merényletet, igen – darálta unottan a Hetvenegyes. – Hogyne tudnám, erre járok minden nap!
– Szervusztooook! – csilingelt a lelkes Harmincnyolcas a föld alatti megálló felé tartva. – Most jövök Grinzingből, és képzeljétek, a Gürtelnél találtak rajtam egy bliccelő utast!
– Hogy milyen izgalmas napja van egyeseknek… – gúnyolódott rajta a Negyvennégyes, aki a felszíni megállóba érkezett. De ezt a Harmincnyolcas már szerencsére nem hallotta, mert elnyelte a föld.
– Csak irigykedsz, Negyvennégyes! – kiáltott a Hetvenegyes. – Szeretnél te is Grinzingbe menni, ahol azok a szép kis házikók vannak, és egész este folyik a bor! Bezzeg te Ottakringbe tartasz, ahol csak tömeg van meg sörszag!
– Az nem sörszag, hanem finom komlóillat! És különben is, az ne beszéljen, aki a temetőtől indul!
– Ne vesszetek már össze! – szólt rájuk a Hetvenegyes vezetője.
Kettes és Hetvenegyes továbbindultak, a Negyvennégyes még várta, hogy felszálljanak rá az utasok.
– Méghogy sörszag… – dohogott már csak úgy magában. – Én a Campus mellett is elmegyek, és a gyerekkórház mellett mindig becsilingelek a kis betegeknek, hogy vidámabban gyógyuljanak!
– Abban a temetőben nyugszik a város összes híres szülötte! – magyarázta dühösen a Hetvenegyes a Kettesnek.
– Börse! – mondta be a géphang.
– A végállomásom – kapott hirtelen észbe a Hetvenegyes. – Viszlát, Kettes! További jó világlátást!
Begurult a házak közé. A Kettes továbbhaladva látta, hogy így már egy Dé került mögé, amely éppen csak elhagyta a Schottentort. Aztán megint előre figyelt, mert valami egészen különös dolog tűnt fel előtte. Fák, kiépített rakpart, mögötte az örökösen kavargó folyó…
– Az a Duna-csatorna…? Nahát! Sose láttam még ebből az irányból.
– Schottenring! – jött a megállónév.
– És hova lett a Dé? – kérdezte a Kettes, amikor észrevette, hogy immár, jóval messzebb, egy Egyes halad mögötte.
– Elkanyarodott a Börsénél – magyarázta a vezető. – Ezen az útvonalon csak az Egyes jár. Mármint rendes körülmények között.
A Kettes elengedte tükörfüle mellett a rosszalló célzást. Nem bírt betelni a fodrozódó, szürkés-kékes vízzel, amelyen mintha minden percben máshogy táncolt volna a fény, meg a partot szegélyező fákkal, a színes graffitikkel, a rakparton pihenő emberekkel. Egy csoport éppen feltett valami hangos zenét és vad breakdance-be kezdett; a Kettesnek volt is ideje alaposan megfigyelni őket, mert megint megálló jött.
– Salztorbrücke!
Szürke betonhíd mellett állt meg a villamos, amely furcsán ismerősnek tűnt, hiába tudta, hogy most látja először.
– Haladjunk már! – figyelmeztette a vezető.
– Persze, mindjárt… csak egy pillanat… a hidakon gondolkodom.
Az utasok közben a breakdance-es társaságot figyelték az ablakból, és a Kettes hallotta, amint az egyik felkiált:
– Jól látok? Tényleg a fején pörög az az ember?
– Na és mit gondolsz a hidakról? – kérdezte a vezető.
– Hogy olyan… egyformák. – A Kettes kezdett belezavarodni a saját gondolataiba. – Ez például olyan, mint egy másik, csak azt ismerem, ezt meg nem. De emiatt most olyan, mintha ezt is ismerném. Pedig sose láttam. Szóval akkor ismerem ezt a hidat vagy nem? Jaj, elég bonyolult ez…
– Azért azt hiszem, értem, miről beszélsz. – A Kettes annyira megilletődött, sőt, kicsit meg is rendült a benne kavargó kérdésektől, hogy észre sem vette a vezető arcára kiült halvány, mindentudó mosolyt. – Most már mehetünk tovább?
– Mehetünk… – suttogta a Kettes.
Hiába, a gondolatai még mindig a Salztorbrückénél jártak, a hátsó lámpáival visszafelé pislogott, figyelte az Egyesre felszálló embereket, és valamiért nagyon irigyelte őket. Talán embernek lenni jobb, mint villamosnak, hasított belé a gondolat, aztán egy csöppnyi szomorúság, hogy hiába minden, ő már bizony nem lehet más, mint villamos. Összezavarta mindez, rájött, hogy valójában nem is szeret ilyesmiken gondolkodni, sőt, úgy általában gondolkodni sem, az nem dolga egy villamosnak, és a világlátás nélkül mindez fel se merült volna benne soha… Lehet, hogy nem is volt jó ötlet ez az egész? Másfelől meg, ha soha nem láthatta volna a Salztorbrückét… meg a Börsét… meg a Schottentort…
– Hékás, itt megállunk! – szólt rá a vezető, a hang pedig azt mondta:
– Schwedenplatz!
– Hogy micsoda?!
Mintha egy szappanbuborék pukkant volna ki, úgy rántotta vissza ez a szó a Kettes Villamost az őt körülvevő valóságba. Elülső fényszórói döbbenten pásztázták a látványt: a hatalmas hajót, amelyen étterem működött, és a fedélzetén minden asztalnál ettek, pezsgőztek, nevetgéltek az emberek… A fagylaltozót, amely előtt soha véget nem érő sor kígyózott… A kebabosok, tésztaárusok, pizzaszeletesek bódéjait, amelyekből áradt a gőz, az ételillat és az árusok vidám tréfálkozása… A vízipipás teaházat, amelynek teraszán gyümölcsillatú füstfelhőt eregettek az ott ülők… Meg ezt az egész kavargó életet, csupán pár méterre a sebes folyótól…
És a hidat. Azt a bizonyos hidat, amely az előbb már az eszében volt. Amelyet jól ismert, hiszen itt szokott mindennap átgurulni a víz felett…
– Hiszen a Schwedenplatz az én megállóm! Csak nem innen szoktam jönni! Hanem onnan! – És mintegy végszóra, a túlparton fel is tűnt egy másik Kettes Villamos csilingelő alakja, és komótosan rágurult a hídra. A mi Kettesünk hirtelen kellemetlenül érezte magát. A többi villamos előtt jólesett hencegni a világlátással, de ha egy másik Kettes megtudja, hogy ő összevissza jár… Gyorsan becsukta az ajtóit, és továbbment az útvonalon.
Azon, amely most már az övé volt. Amelyet már ismert. Mégis, annyira összezavarta most már minden, hogy megint majdnem túlment a megállón: a vezető sziszegve nyomta a féket.
– Julius-Raab-Platz!
Igen, ez pont olyan volt, amilyennek mindennap látta. Az út, amelyen haladt, valahol előtte egyszer csak híddá változott, mert ez volt az a rész, ahol a Wien folyó beleömlött a Duna-csatornába. A torkolat partján meg büszkén magasodott egy fehér épület, és a Kettes tudta, hogy ez az Uránia. Ezt ismerem, ez az enyém, gondolta, és valami boldog, megnyugtató melegség ömlött szét benne.
– Miért nem vigyázott, maga marha! – kiabált mindeközben a kopasz utas egy sapkás-szemüveges másikra, akinek a fékezésnél kirepült a kezéből a kávéspohara, és alaposan végiglocsolta vele a körülötte ülők ruháját meg a padlót.
– Most mit ordít! – védekezett a másik. – Maga is elejtette volna!
– Én ugyan nem ejtek el semmit – méltatlankodott az öregúr –, mert eleve nem szállok fel forró itallal a villamosra! Tiltja is a szabályzat!
– Jaj, menjen már a szabályaival… – dünnyögte az orra elé a rasztahajú fiú.
És így tovább, és így tovább – de a Kettes most olyan boldog volt, hogy csak afféle távoli zajként érzékelte a civakodást. A vezető, immár leplezetlen mosollyal, megkérdezte:
– Na mi legyen? Akarsz továbbmenni az Egyes pályáján a Prater Hauptallee felé? Vagy az O-Villamos pályáján a Pratersternhez? Vagy esetleg…
– Nem, nem – felelte a Kettes, és ha lett volna feje, bizonyára meg is rázta volna. – Ha már így alakult, hogy így körbeértem… Hát akkor arra szeretnék menni, amerre mindig is szoktam.
– Nagyszerű! – nyugtázta a vezető, és elkanyarodtak az impozáns kormányépület meg az előtte álló lovasszobor mellett. A Kettes tudta, mi következik ezután, Stubentor, mellette a Stadtpark, aztán Weihburggasse, Schwarzenbergplatz; minden megálló gondolatára átjárta ugyanaz a boldogság, amelyet már az imént is érzett. Majd pedig jön a Karlsplatz az Operával, és ott újra összejön majd az egész társaság: a délről érkező Egyes, a keletről érkező Dé és Hetvenegyes, meg ő. És most már azt is tudom, gondolta, melyikük hol és mikor tér le a Ringről.
De persze csak azután, tette még hozzá, hogy három megállót együtt is mentünk. Burgring a képzőművészeti múzeummal. Volkstheater a természettudományival. És utána már a Parlament következik, ahonnan alig negyedórája elindult ez az egész.
Bécs & Coventry, 2018 & 2023
