Új pályázat a Szófán

A párás levegő a vörös homokkal vegyülve új réteget alkot a bőröm felső hámján. A skarlát por makacsul beeszi magát az izzadt hajlatokba, kitágult pórusokba. Az első hetekben azt gondoltam barnulok. Magamra vettem a föld terrakotta színeit, gazdag tónusait húzta rám a forróság és a bőröm, akár a termőföld köröttem, szárazzá és repedezetté vált. Nap nap után megadóan állok a felhőtlen ég alatt, mezítláb poroszkálok a szomjas kietlenségben, lábujjaimmal együtt csipkedve ezt az ismeretlent a műanyag szemetet is megevő csirkékkel. A húsuk jut eszembe, a nyers hús émelyítő szaga a levegőtlen piaci árusok standjain. A legyek köréjük gyűlnek, szorgosan dagonyázzák a rothadó anyagot. Hat éve nem eszek húst, akaratlanul is felfordul a gyomrom az illatok és szagok kavalkádjában. Az árusok a földön ülve hűtik testüket. Egy-két nő mellén csecsemők alszanak, bágyadtan szívva a tejet magukba. A húsról a gyerek fejekre szálló legyeket lassú mozdulatokkal űzik el anyáik. Khmer pop szól a rádiókból, néhányan teljes átéléssel együtt hümmögik a szöveget az előadóval. Ha megállok a portékáik előtt nézelődni, töredezett angol mondataikat mosolyokkal forrasztják össze nekem. Nem érzem a kényszert, hogy bármit vennem kellene a kedvességükért cserébe. Senki sem beszél át a fejem felett, szemükben álázattal követik minden mozdulatomat, egy fiatal lány, tinédzser lehet még, megdicséri a hajamat, milyen jól áll ez a póló rajtam. Viszonzásul gratulálok a szép angol kiejtéséhez, mindketten gazdagodtunk valamivel. A pultokon vibráló színű gyümölcsök ülnek. Virító mangó, bársonyos tamarind, nyaklánc banánfürtök. A sort megtöri egy bőrszékben ülő nő hajáról lefolyó samponos víz. A kókuszos-gyümölcsös illatú cseppek kis tócsába állnak össze alatta. A hajat mosó fodrásznő kezei eltűnnek a fekete hajzuhatagban, a szájában égő cigaretta hamuja a nő hajára hull. A rögtönzött szépségszalonban hangosan nevetgélnek a fiatal lányok a halbelsőségek meghitt ölelésében. Egymás körmét festik, az ujjakra tekert vékony cérnaszállal sebesen tépik a szemöldök szőrszálakat, az arcukra csiganyálkából készült krémet kennek, hogy fehérítsék a bőrüket. Rejtőzködnek a napfény elől, tagjaikat könnyű lenvászon ruhák mögé bújtatják. Kambodzsában, ha világosabb a bőröd, az azt jelenti, hogy jólétben élsz, intellektuális vagy, és hatalmad van. A fehér a siker színe. Bevillan egy kép otthonról, a sarki Chocolate Brown szoláriumról, a kígyózó sorokban álló nőkről a lépcsőházunk mellett. 140 Ft/perc, minimum barnulási idő: 8 perc.

A városok között távolsági buszokkal utazunk. Az új célállomáson berendezkedünk néhány napra és motort bérelünk a helyiektől, hogy felfedezzük a látnivalókat. Soha ennyi robogót még nem láttam ezelőtt! A piros lámpánál, mint kaptár körül repkedő méhek rajzanak a tömegek. A kis Hondákon gyakran komplett családok utaznak együtt. Hárman-négyen, gyerekek a kormány előtt, nagymamák bezsúfolva középre, kezeikben vágott szárnyú csirkék rúgkapálnak, vagy színes levesekkel teli zacskó-buborékok himbálóznak. Flip-flopokban szerelmes lábfejek fonódnak egymásba a lábtartókon. Nyolcéves kislány copfok suhannak a levegőben. Nagyjából mi ketten viselünk bukósisakot. Az enyém piros színű fekete sávokkal a tetején, Fiúé magenta rózsaszín autentikus ’Lucki’ felirattal. Az övé egy számmal nagyobb is lehetne - kólás kupak a kulacs tetején - fehérek és nevetségesek vagyunk, leégett orral. Minden másodpercét imádom a hőséget megfellebbező menetszélnek. A kölcsönösen kíváncsi tekintet cseréket a mellettünk motorozókkal, a helyiek jóindulatát közlekedési ügyetlenkedéseink közepette. Ágyúgolyó futam a földúton. Cölöpökre épített faházak mellett haladunk el. A kék árnyalatai váltakoznak, az ablakokon kizökkenve mozdulatlanságukból meg-meglibbennek a függönyök. A házak árnyékában jókora agyagdézsákban ivóvízkészlet. Gyerekek integetnek és érthetetlen angol szavakat kiabálnak utánunk a függőágyakból. Az otthonok előtt Buddha szentélyek verik vissza az arany fényt, a kis oltárokat narancssárga virágfüzérek keretezik, a szobrok lábánál piros színű Fanta üdítő áll műanyag szívószállal. Jézusnak arany, tömjén és mirha, Buddhának egy szénsavas üdítő rendel.

Egyik délután Kampot környékén kirándulgatunk, miután felmotoroztunk a Bokor nemzeti parkba, hogy megnézzük Lok Yeay Maó szobrát a hegy tetején. A 29 méter magas mitikus hősnő meditatív pózban, nyugodtan, békésen nézelődik fekete szoknyájában, fehér ingjében és sárga színű stólájában. Lok Yeay Maó jól ismert a vidéken, mint a béke fenntartója és a nyugalom érzetének elősegítője a környező erdőkben és tengerparti tartományokban. Természetesen hófehér bőrrel ábrázolja Őt az alkotó művész. A három emelvényű oltár aljában kínai család fotózkodik a szoborral, szelfi bottal. Előveszem a telefonom, hogy lekapjam őket ahogyan pózolnak. Az idősebb, húsz év körüli lány sápadtra sminkelt arccal, rúzsos ajkakkal csücsörít, nagymama szamárfület mutat a kisebbik gyerek háta mögött. Lok Yeay Maó nem mozdul, nem pislog bele a képbe. Csendesen kivárja, míg én is készítek róla egy portrét.
A hepehupás földutat szelve motorunk hangos köhécselésbe kezd az utca végén kakasviadalt közvetítő tévénézők mellett. Az összecsukhatós zöld kerti pavilon alatt műanyag bútorok, a keskeny asztalon sötétbarna foltok a ráégett cigaretta csikkektől.
A sátor mellett robogók állnak egy sorban, legalább húsz darab. Az állványra felerősített led tévé hosszú-hosszú kébel méterei egy kőházhoz vezetnek vissza, onnan érkezik az áram.
A közvetítés kicsit úgy hangzik, mint egy amerikai box meccs. A ring két oldalán ketrecekben a versenyzők, edző-tulajdonosaik a kötelek mögül feszült figyelemmel néznek a kamerákba. A képernyő sarkában megjelennek a nevek, a tévé előtt ülők éljenezve felhördülnek.
A műsorvezető gyorsan szedi a levegőt és hangszínt vált, amikor a bíró jelzésére megemelik a ketreceket a kakasok felett. Két műanyagszék felborul, amikor a benne ülők hirtelen felpattannak belőlük. Csupasz férfi kezek emelkednek a levegőbe, az összegyűrt bankók fogadást vesztett térdekhez verődnek, hogy aztán más kezekben örömittasan zsebekbe simuljanak. Az egyik kakas véresen fekszik a padlón, zihálva igyekszik levegőhöz jutni.
A nyertes versenyző köré aranyszalagot teker gazdája, magához szorítja az állatot és büszkén fogadja az érkező gratulációkat.

Egy építkezés előtt állunk meg, kifogyott a benzinünk. Az udvar hátuljából gépek és beszélgetés hangjai szűrődnek előre, a ház már biztos lábakon áll, de az ablakok hiányoznak, és a lépcsőn sem lehet biztonsággal feljutni. Ötéves kislány szalad ki hozzánk a ház elé. Nem megyünk közelebb, angolul a szülei felől érdeklődünk, itthon vannak-e, árulnak-e benzint? A szája melletti gödröcskék együtt mosolyognak hófehér tejfogaival. Éhes nagy pupillákkal mered ránk, rajtam könnyedén siklik túl a tekintete, de a Fiúm arcán elidőzik kicsit. Kék szemű, szakállas, fehér bőrű férfi, hámló arccal, rózsaszín bukósisakban. Valamit huncutul odavet nekünk, aztán visszaszalad a házba, majd kisvártatva odalép hozzánk a motorhoz. Magabiztosan, félelem nélkül áll kettőnk között, egyik kezében másfél literes kólás üvegben benzint tart, a másikban kopottas kék színű tölcsért. Leteszi a benzines flakont a földre, hogy hozzáértő kis kezeivel letekerje a tanksapkát, óvatosan belehelyezi a tölcsért és teleönti éppen annyi benzinnel a tartályt, amennyi még nem csordul ki a száján. Egyetlen csepp sem vesz kárba. Visszatekeri az üvegre a piros műanyag kupakot, odafordul Fiúhoz, méregeti a szőr mögött a férfit, és pajkosan, csak úgy félválról odaveti angolul az 1 dolláros árat. A pénzt készségesen elveszi, felsőtestével színpadiasan kissé előrehajolva megköszöni azt, felkapja a flakont és visszaszalad a ház elé. Az ajtóból még integet felénk, aztán eltűnik a kert hátuljában. Arra gondolok, az ő haja vajon milyen illatú lehet?