Új pályázat a Szófán

Sasok kezdtek el keringeni felettünk. A vijjogásra hátradobta fejét a ló, még épp meg tudtam kapaszkodni a sörényébe. Földanya nyugtalan, szólt Cacique, csúcsos szövetkalapja és fehér ruhája vakította a szemünk az erős napsütésben, ahogy haladt előttünk a lován. Beleszőttem ujjaim a sörény feketén sűrű szálaiba. Mentünk tovább.

Hűvös volt itt a magasban. Még a hajnali sötétben ültünk fel a nyeregtelen lóra, délutánra a combunk felhorzsolódott, és a napisten addigra még a bőrünkből is kiszívta a maradék nedvességet. A hegy tetején megálltak a lovak kórót rágni. Körbenéztünk a kopár hegyeken, a vörös sziklatenger elnyelte a horizontot is. Cacique a szétrágott kokalevelet a földre köpte, indultunk tovább. Később, az alkonyati szürkeségben Flor lova megbotlott, a térdére esett, hangosan koccant a kiálló sziklatöredékbe a vaspatkó. Az indián vezér hátrakiáltott, a ló feltápászkodott, és megint nekiindult. Elülső lábával fellépett a következő kősziklára, oldalra billent, és érezni lehetett, hogyan feszülnek meg izmai, hogy az idegen utast is felhúzza az akadályra. Flor ilyenkor ráhasalt a ló hátára. Még reggel megtanultuk, hogy így kell.

Nemsokára sokezer fényszikra világított le ránk az éjjeli égboltról. Apánk aludni tért, most ülésezik a Főnökök Tanácsa, biccentett fejével az ég felé Cacique, de Anyánk már húzza a bocskorát, hogy útra keljen. És valóban, nem sokkal a naplemente után felkelt a Hold is. Bevilágította a tájat, a távolban fehér, nádtetős házak tükrözték vissza fényét. A közelben tűzvilág sejlett fel, részeg kiáltások és harsányan szóló reggaeton törte meg a táj csöndjét. Az indián ügetésre fogta a lovát.

Cacique faluja határában helyi férfiak állítottak meg. A falu vezére előtt megnyílt a sorfal, de minket szótlanul mértek végig, a kezükben botot tartottak. Velem vannak, szólt Cacique. Leszálltunk a lóról, hogy bevezessük a faluba, nem tudtam ráállni elgémberedett lábamra. Elvitték, szólalt meg a legidősebb Arhuaco indián. Cacique nem szólt semmit. Holnap itt kell maradnotok mielőtt továbbmegyünk, fordult hozzánk, lehet, hogy két napig is.

Egy szomorú asszony bevezetett a házába, középen tűz égett, csípte a szemem a füst. Lila és vörös kukoricát és yuccát rakott egy fekete tányérra és a gyékényre mutatott, mely a döngölt földre volt leterítve. Rágtuk a kemény kukoricaszemeket és ültünkben elaludtunk. Éjjel ijedt suttogásra ébredtünk, fénylett az asszony fekete szeme a sötétben, chibchan szavait beleszőtte az agávé rostok közé, ahogy a tarisznya kígyómintáját formázta. Kintről férfiak erősödő hangja hallatszott, idegenek kiáltásai. Majd egy lövés. Elnémult a falu, hangos lett a csönd.

Hajnalban Cacique ébresztett minket. Vissza kell mennünk, megbosszulták, hogy nem kértünk engedélyt, hogy az ő útvonalukat használtuk. Hiszen még az én ükapám építette ezt az utat. A kokalevél egy gyógyszer volt, egy szent növény az indiánoknak. Nekik semmi sem szent, ők tehetnek arról is, hogy most már a halál növénye. Az éjjel az öreg unokáját hurcolták el. Már nem fog visszajönni élve. Ő volt a nyolcadik a faluban.

Nemsokára indulunk, tette még hozzá. Sajgó testünk a gondolatba is beleremegett, hogy lóra üljön, de a halálfélelem minden porcikánkba erőt öntött. Ahogy sietve kiléptünk a házból, a kialvó tűznél ültek az öregek, tökhéj poporójukban keverték a kokaleveleket. Egyikük intett, és a kezembe nyomott egy pár levelet, majd megmutatta, hogyan vegyem a számba, hogyan kell rágni. Florhoz chibcha nyelven szólt pár szót, spanyolul csak a faluvezér tudott.

Ahogy távolodtunk a falutól, az előző napi kokaültetvények helyén fekete, üszkös föld füstölgött. Csak arra tudtam gondolni, hogy ha mi nem jöttünk volna ide, a fiú még élne. Mégsem láttunk szemrehányást Cacique tekintetében. Az istenek világába küldtük vissza a szent növényt, áldásnak adták, az emberek változtatták átokká, morogta maga elé az indián. Ekkor vettem észre, hogy Flor vállán lóg az asszony által szőtt fehér tarisznya. A feketére mintázott kígyó életre kelt rajta, és füstként vonaglott az ég felé.