Új pályázat a Szófán

Hernyóselyem, ezüstszínű, leheletkönnyű anyag. Anyám kapta egy hálás szülőtől, aki így mutatta ki tiszteletét és szeretetét, amiért apró gyermeke oly örömmel totyog be minden reggel a bölcsőde ajtaján. A munkatársai nem irigyelték tőle, vele örültek és csodálkoztak, mert a hatvanas években, a vasfüggöny mögé nem jutott ilyen szép kendő Párizsból Gödöllőre egy egyszerű gyermekgondozónő kezébe.

Hazahozta, megengedte, hogy kibontsam és megnézzem. Annyiszor nézhetem, ahányszor akarom, de hordani nem hordhatom, nem is illene egy tizenkétéves kislány nyakába. Ebből is láthattam, hiába titkoltam, anyám nagyon jól tudta, hogy időnként belebújok az ünneplő ruhájába. Lábamra húzom a magassarkú cipőjét, retiküljét a karomra akasztva, nyakláncát is felvéve, tükör híján, az ablakszárny üvegében nézegetem magamat.

– Mi ez? – kérdeztem és igencsak furcsán néztem a púderdoboz méretűre összehajtogatott, fényes valamit.

– Japán hernyóselyem kendő, egyenesen Párizsból – mondta ki olyan áhítattal, hogy abban a pillanatban megfogadtam, ezt a sálat nem fogom hordani soha, felnőtt koromban sem. Ez anyámé! Óvatosan kezdtem kibontani, de minden hajtogatás után, még újabb következett. A kendő egyre nagyobb és vékonyabb lett. Mire szétterítettem, beborította az egész asztalt. Felsikoltottam, amikor jobban megnéztem, hogy a sok kacskaringós minta, mit ad ki a kendőn.

– Párizs! – mondtam majdnem sírva kedvenc városom nevét. Titokban arról álmodoztam, amikor Edith Piaf énekét hallgattam az öreg EKA rádión, hogy egyszer kilábalunk a szegénységből és lesz annyi pénzem, hogy elutazhassak oda. A Goriot apó kötelező olvasmány volt, s dicséretet kaptam felelésnél, mert helyesen mondtam ki a francia neveket.

– Neked érdemes lenne franciául tanulni – mondta ki irodalomtanárunk a be nem teljesedhető kívánságomat, hiszen abban a korszakban egy gyári géplakatos lányának erre nem futotta. És ott volt az öcsém is. Két évvel fiatalabb nálam, de betéve tudta a földrajzi atlasz minden oldalát. Ő is utazni vágyott. Múzeumba, Eugéne Delacroix „Vihartól megvadult lova” vonzotta. A kedvenc képe volt. De ment volna máshová is. Egyiptomba, Braziliába, velem, vagy nélkülem.

És most itt van előttem az igéző kendőn, stilizált rajzon Párizs! Az Eiffel-torony, a Notre-Dame, a Diadalív, a Szajna, a hidakkal. És rajta van a Pont d’Iéna is! Isten ujjának gondoltam, amiért éppen ez a kendő került anyám szekrénypolcára. Elővettem, nézegettem és álmodoztam, amikor a nagy kedvenc, Aznavour énekelt az éterben. Perdültem és forogtam a zene ritmusára, a kendőt lobogtatva. Igen! Egyszer eljutok oda!

Elvégeztem a szakközépiskolát, három műszakban, túlórákat vállalva dolgoztam, hogy szüleim terheit csökkentsem, és élére rakva a maradék pénzemet, gyűjtöttem a nagy útra. Árammérőórákat szabályoztam be, melyek gondos ellenőrzés után indultak a kontinenseket átívelő nagy útra, Indonéziától Dél-Amerikáig. Gyűlt a pénz és én anyám kendője felett álmodoztam.

Egy nap a kendő sírva tolódott beljebb a polcon. Anyám fekete kendőt vett, tüdőrákban hirtelen halt apámat gyászolta. A huszadik születésnapomon foszlott szerte a párizsi álom, amikor apám a szemét végleg lehunyta. Előtte még megígértette velem, hogy otthagyom a három műszakot. Egyszer feleség és anya leszek, keressek egyműszakos állást. Még életében teljesítettem kérését és részletszerkesztő lettem ugyanabban a gyárban. Most nem beszabályoztam, hanem rajzoltam az órákhoz az alkatrészeket, sokkal kevesebb pénzért. A temetés, a saját erőből épített, félig kész családi ház kölcsönei, a hagyatéki illeték minden pénzünket elvitte. A fizetésem, öcsém tanulmányainak befejezéséhez kellett. Párizs a szekrényben maradt, nem volt időm álmodozni.

Azaz mégis. Az üzletkötők gyakran megfordultak az irodában, az orosz, a német, a francia nyelven készített dokumentációim miatt. Hallgattam az élménybeszámolójukat, mi történt, amíg a párizsi repülőtéren a csatlakozásra vártak. A sivatagi utakat, a fülledt Új-Zéland párától izzasztó levegőjének ártalmait és a számomra idegen nyelvet, amikor egymás közt, másra nem tartozó dolgokról beszéltek. Álmodoztam. Egyszer eljutok a Szajna-partra. Anyám kendőjét titokban ki-kivettem és szétterítettem az asztalon. Bámultam a habkönnyű selymet és Párizsba képzeltem magam. Egyszer sikerülni fog!

Öcsém a nagy gyász árnyékában is sikeresen leérettségizett. Munkába állt, jól keresett, lassan az adósságokat is kifizettük, a hagyatéki illetéket is kihevertük. A házunkat nagyjából befejeztük, ismét felcsillant a remény, hogy a párizsi útra a pénz összegyűlhet. De ennek most jómagam tettem keresztbe. Megismertem egy fiút, szerelmes lettem, s a fiú is úgy gondolta, velem szeretné leélni az életét. Na, szegény a szegénnyel! Neki sem volt semmije, csak az álmai. Apró, ám teljesíthetetlen vágyak, de együtt, majd, talán! A szép kendőt nézegetve terveztük közös álmunkat, de a nászút csak Mátrafüredig szólt. Az esküvő sok pénzt felemésztett, mert anyám úgy akarta, ahogy apám tervezte annakidején. Anyám rokonsága sok kelengyét összehordott, de a pénzünk mind elfogyott. Nem is lett jódarabig, mert férjem élősködő családja állandó vendégként mindent felzabált és egy év multán a repülőjegy helyett már újszülött fiamnak kellett egy kiságy. Maradt a dúdolás, altatódal Aznavour dalaiból, séta a Champs-Élysées-én is csak a tévéhíradó tudósításaiban a kéregetőkről szóló riportban volt.

Anyám a párizsi kendőjét már fel-felvette, jeles alkalmakkor hordta, de a nyakából le nem vette, csak odahaza. Féltette, túl sokan kérték, had nézzék meg, csak egy pillanatra had vegyék fel. Dugtuk, védtük az illetéktelen kezektől, de a baj bekövetkezett. Sógornőm kifigyelte, amikor anyám a szomszéd szobában a szekrénybe tette, s egy óvatlan pillanatban, amikor mi a konyhában voltunk, egy mozdulattal a táskájába lopta. Csak az tűnt fel, hogy a kávét sem várta meg, sietve elköszönt. Pár nap múlva vettük észre, hogy eltűnt a kendő, anyám kendője Párizsból, mely egy tolvajé lett, mert soha többé nem láttuk viszont. Eltűnt a Szajnapart, a Louvre, a Pantheon, a leheletkönnyű japán selyem. A nő váltig tagadta, bár a kislánya kikotyogta, hogy „a Mamának új sálja van”, mégsem adta vissza. Anyám is, én is sirattam a kendőt, mert a rendőrség ilyen üggyel szóba sem állt velünk. Férjem hiába kérte a testvéreit, adják vissza anyámnak, mert nagy eszmei értéke van, ők mindent tagadtak.

A szerencse mégis mellénk szegődött, ha én nem is, de férjem eljutott Párizsba. Poitiers városában volt hivatalos tennivalójuk, s visszafelé, míg a csatlakozást várták, az üzletkötő jól ismerve a közlekedést, egy rövid sétára kivitte a vasútállomásról a férjemet. Az Eiffel-toronyba felmenni nem volt idő, de egy-két nevezetességet kívülről meg tudott mutatni. Még apró ajándékokra is jutott idő, de anyámnak Párizsból ugyanolyan kendőt hozni nem tudott. Mesélt az élményeiről, a párizsi reptérről, a kutyafuttában megnézett épületekről, a francia konyháról és az emberekről. Ígérte egyszer elmegyünk ketten, kiülünk egy kávéház teraszára és csodáljuk a várost, melyről annyit álmodozunk.

Egy álom, ami nem akart sikerülni. Párizs megint elúszott. Méhen kívüli terhes lettem, de életben maradtam. Lassú felépülés után, csodával határosan jött a második kisfiam. De lakás nem jött mellé, nem kaptunk még távoli lehetőséget sem. Anyám úgy gondolta, ha apám házára tetőteret húzunk, ott lehet külön lakásunk. Az ötlet remek, öcsém, anyám, férjem tervezett és lépett, a nagymunkába belekezdtek.

Nesze neked Párizs! Volt helyette szoptatás, pelenkamosás, betonozás, cipekedés, aggódás és garasoskodás. Önerő ellenére is nagyon sok pénzt felemésztett. Közben férjem rokonsága féltékeny lett a kisebbik fiamra, mert úgy gondolták nem lesz jó, ha a családi név továbbvivője életben marad, nehogy a nagypapa ráhagyja a családi vagyont. Utóbb derült ki, nem volt az más, mint pár elsárgult keresztlevél a felmenőktől. Fiam túlélte, de nagyon beteg volt évekig. Párizs csak az esti meséimben volt. A mesehősök jártak a Montmartre-on. Fiaim szájtátva hallgatták, felváltva egyiptomi mesékkel, a piramisok és tevék világával. Beléjük oltottam a párizsi dallamokat, a tangó ritmusát és a vágyat, hogy egyszer elmegyünk oda.

És felvirradt a nap, amikor valósággá válhatott az álom. Francia érdekeltségű lett a munkahelyünk, s a csapat, amellyel én dolgoztam, Poitiers-be indult. Mivel a dokumentáció az én közreműködésemmel készült, úgy döntöttek, hogy velük mehetek. Na, de akkor ki marad itthon? Ki viszi az osztály ügyeit, ki áll rendelkezésre, ha itthonról valamilyen adatra van szükség odakinn? A legnagyobb természetességgel közölték, mindenki megy, de én nem utazhatok! Nesze neked Párizs! Itthon robotoltam, de még egy vacak ajándékot sem kaptam tőlük. De hallgathattam a beszámolókat, az útiélményeket és a „sajnálhatod, hogy lemaradtál róla” bántó mondatot. Itt már remegett a léc! Nem Párizsról mondtam le, az álmaim megmaradtak, de ezt a link társaságot egy életre megutáltam. Az a rengeteg munka, amit rááldoztam, rajzoltam az ábrákat, készítettem a dokumentációt bent a cégnél és otthon is, éjszaka. A családom tűrte, nyelte, mert tudták a vágyamat, látni élőben anyám kendőjét Párizsból, mert az emlékét nem tudták elvenni tőlem, az már a szívembe volt rajzolva.

Hiába! Öcsémet egy hosszantartó betegség vitte el, anyám szép csendben a szerettei után ment. Magunkra maradtunk. Temetések, hagyatéki illetékek, munkanélküliség, pénztelenség, és a vágy már csak álom maradt. A világ is megváltozott. A szép idillbe belerongyolt a politika. Már nem vonzott annyira a menekültektől zsúfolt Szajna-part. A felgyújtott Notre-Dame a szívembe sajgó sebet égetett. Érzem, már nem fogok eljutni Párizsba! Marad a tv előtt a Tour de France, ahogy betekernek Párizsba a Champs-Élysées-re a bicajosok.

Bár anyám kendője Párizsból végleg eltűnt, mégis van egy kézzelfogható emlékem. Amíg férjem az üzletkötővel elrohant az Eiffel-torony előtt, szakított rá időt, hogy egy apró makettet, egy húszcentis másolatot vegyen nekem. Néha a kezembe veszem és megszólal bennem Párizs. Csobog a Szajna és a szökőkutak, köztük a patinás Szent Mihály-szökőkút, mert nekem minden Mihály kedves, hisz apám és öcsém Mihály volt. A tangóharmonikán lágyan siklik a dallam. Cigarettafüsttel és kávéillattal keveredik Aznavour dala. Már ő sincs közöttünk. Talán egy égi kávézóban beszélget anyámmal, dicséri a nyakára simuló selymet. Anyám kendőjét Párizsból.