Új pályázat a Szófán

Állítólag minden férfi annyi idős, amennyi a barátnője. Ha ez igaz, akkor tizenkét éves körül lehetek, mert azt a Tudósok-videót, amit Éva féltucatnyi sírva röhögő szmájlival átküldött, leginkább egy kiskamasz találhatja viccesnek. Zenének nem mondanám benne a harmonikázást, a szöveget is mintha egy kissé debil nagypapa követné el – mégis, már nem az X6-osban ülök az Istenhegyi úton, hanem tizenkét évesen apám zöld Opel Kadettjében a Murnai ház udvarán, mert a videóban apa ideges, és szomorú félmosollyal bólogatok, amíg meg nem hallom, hogy apa tudja fékezni az indulatait, mert nem tudta sem aznap, sem máskor.
Ráütök egy nevetős szmájlit, csak hogy Éva meg ne bántódjon.
Nem örülök, hogy eszembe juttatta azt napot.
A telefont az anyósülésre dobom. Félreállok az autóval. Ha eszembe jutott, oka van.
Végignézek a műszerfalon. A Kadett kopott belsejében a naptól és gondozatlanságtól már hasadozni kezdett a műanyag, és beleette magát apa mezítlábas cigarettáinak émelyítő füstje.
Amikor benne ültem, apám helyén a kormánynál, mégis az enyém volt. Egy autóklubos Európa-atlasszal képzeltem végig a nagy utazást: Bécs, Milánó, Monte Carlo. Behunytam a szemem, forgattam a kormányt: Linznél délre – balra. Alagút, egyenesen. Olaszország, hegyi utak, mint James Bond a filmben, padlógáz; keményen fogni a kormányt a szerpentineken kanyarogva. Nemsokára meglátom a tengert… és Monte Carlót.
Nem tudom, miért pont Monte Carlo. Apám kedvenc száma volt – ki is énekelte? A Neoton, persze… bár apám a refrént kicsit átköltötte. Szereti a csin, a csin, a csin, a csinzánót, dúdolgatta, amikor jó kedve volt, úton Kéty felé.
Aznap meleg volt, mintha tényleg a tenger kéklett volna a távolban, a fehér hegyek között, és nem a tolnai dombok az akácoson túl. Meleg napokon nyitva szoktuk tartani a ház ajtaját; a legyeket amúgy sem tudta volna kint tartani sem üveg, sem szúnyogháló. Mégis zárva volt.
Sietnem kellett, mert anya délután Szekszárdra készült. Még azelőtt kellett volna elérnem Monte Carlóba. Hiába nyomtam padlóig a gázpedált, az álló járműnek nem volt hangja, tizenkét évesen pedig már nem utánoztam a bőgő motort. Így hallottam meg a veszekedést.
Nem volt szokatlan. Azokon a nyarakon a vihar előtti mennydörgés sem szokatlan, mégis mindig összerezzentem tőle.
Nagyapám arca volt, amitől megijedtem. Kilépett a házból, rám nézett. Ijedtemben a fékbe tapostam, hiszen szerpentineken mentem százhússzal.
Az arca vörös volt, és remegett a szája széle. A tekintetéről pedig – ma úgy mondanám, a szemével mintha felnyársalt volna – kristálytisztán emlékszem, hogy akkor az jutott eszembe: mint aki éppen meghalt. Talán mert a pince felé indult, a föld alá.
Olyan erővel csapta be maga után az ajtót, hogy visszapattant, és nyitva maradt.
A lábamat még mindig a fékre szorítva hallgatóztam.
Te büdös kurva! Pont a Klein Pisti?
Pisti bácsi apám barátja volt. Kövér arcán mindig úgy állt a mosoly, mint egy disznón. Két napja is járt nálunk, amikor apa kint volt valahol a földeken. Csúnyán csámcsogott vacsora közben, aztán még beszélgettek anyával a hálószobában, amit nem sokáig hallgattam, mert Republic ment a CD-lejátszómban, és repült a bálna.
Nem, nem a malacarcú miatt veszekednek.
Apa biztos megtudta, amiről anya mindig azt mondta, nem tudhatja.
Talán a malacarcútól. Talán neki nem mondta anya, hogy apa nem tudhatja.
Elmondta, és apa most ezért dühös!
Ekkor jött az ismerős mennydörgés: a falhoz vágott bádog teáskanna kondulása, a tányérok éles csattanása a padlón, a csikorgás, ahogy apám lába rátapos a szilánkokra, a pofonok tompa hangja, anya sikolya – akkor sem rémült volt, hanem dacos.
Mert neki feláll, te buzi!
Nem jutottam el Monte Carlóba. A tekintetem végigcikázott a műszerfalon. Baj van, nagyon nagy baj!
Az autó állt. Levehettem a lábamat a fékről. Ekkor vettem észre, hogy a fékpedál alig mozdul.
Majd én megmutatom neked, ki a buzi, te falu kurvája!
Rossz a fék. Meg kell szerelni.
Ha megszerelem a féket, apám talán kiengesztelődik. De ha nem szerelem meg, nem kurvázza többet anyát.
Talán nem kéne megszerelni.
Elegem van belőled! Érted? Elegem van, hogy hülyét csinálsz belőlem!
Apám nem tudja fékezni az indulatait. Sietnem kell. El kell bújni. Anya után én szoktam következni. Kiszállok az autóból, mert ha meglátja, hogy a helyén ülök, még dühösebb lesz.
Kész, baszd meg, ennyi volt, engem többet nem látsz! A gyereket is viszem magammal!
Apám kiviharzik a házból. Anya utánabotladozik, az arca vörös, az orrából vér csorog. Mégis apám karja után nyúl.
Arca a halottnál is sápadtabb.
Ülj be a kocsiba!, kiáltja felém apám.
Szólnék. Mozdulnék. Vasmarok ránt vissza.
Nagyapám mégsem halott. Talán csak ezért a pillanatért élt. Kezében balta.
Anyára néz. Vasmarka szorításától már ordítani tudnék.
Nagyapám a földbe vágja a baltát, közelebb húz magához. Anyám helyett apámnak kiált.
Nem megmondtam, mi lesz, ha városi nőt hozol ide? Most látod!
Van a nyári vihar zaja, és nagyapa hangja. Egyszerre harangszó, villám és mennydörgés.
A kölköt hagyd ki ebből! Ez a fölnőttek dolga!
Apámnak nincs ilyen hangja. A szeme viszont éget, mint a villám fénye. Belém is ég, ahogy még egyszer rám néz, mielőtt beszáll az Opelbe. Rekedten visszaszól nagyapámnak:
Most örülsz, mi, fater?
Anya feljajdul.
Bence!
Apám beindítja az autót. Anya sikolt.
Kérlek! Ne menj el! Szeretlek!
Az Opel már gurul, amikor anya feltépi az ajtaját. Nem beszáll – beugrik apám mellé.
Mozdulnék. Kiáltok.
Nagyapám vasmarka odaszögez álló helyembe, mintha gyökerem lenne, odakötöz, mintha többé sosem mozdulhatnék onnan, figyelve az utcára guruló autót, benne anyával és apával, a porfelhőt utánuk, és számban a kiáltás olyan néma, mint az akácfákról levágott ágak kerek csonkja.
Ez az ő dolguk, mondja halkan. Szorítása enyhül a vállamon. A fölnőttek az ilyesmit egymás közt rendezik.
Gyerek vagyok: nagy kérdések, kis tudás.
Ha apa mindig bántotta, akkor anya miért ment mégis vele?
Nagyapám most már egyáltalán nem szorít. Keze a vállamon nyugodt és erős, mégis, mintha most én lennék a bot, amire támaszkodik.
Gyere, meg köll kacsolni a szőlőt. Mert ha nem kacsoljuk meg, összevissza nől szüretig. Az pedig nem tréfadolog.
Szüleim nyomában már a por sem látszik a dombokon át Kéty felé vezető úton.
Szerettem volna, ha kiderül, hogy Monte Carlóba mentek, és írnak egy képeslapot.
Képeslap helyett levelek jöttek, amiket nagyapám nem engedett elolvasnom. Addigra már tudtam, hogy sosem fogok tőlük képeslapot kapni Monte Carlóból, de még a szomszéd faluból sem, aminek határában véget ért az utazásuk.
Nem bírtam magamban tartani. Pár estével később elmondtam neki, hogy baj volt a fékkel, ő pedig azt felelte: Tudom.
Többet nem beszéltünk róla, és azt hiszem, nagyapámnak ez nem volt ellenére.
Az okos, barátságos, nagyon komoly szemű nővel, aki két hét múlva felkeresett minket, már muszáj volt beszélnem.
Mindent megkérdezett apámról. Anyáról nem beszélt, talán mert ott ült a sarokban, én legalábbis ott láttam magam előtt, mint akkor a nyári konyhában, a szobámban, a tornácon, a fürdőszobában, a konyhaszéken, a kamrában, apám ágyán, és amikor a júliusi forróságban megéreztem az okos szemű nő izzadságát, arra gondoltam, anyának sokkal jobb szaga volt. Csak arra volt kíváncsi, apám miért nem tudott uralkodni magán, és miket csinált olyankor. Sok mindent elmondtam volna neki, mert kedves volt nagyon, de mindig csak apáról kérdezett. Igaz, talán nem is hitt volna nekem.
Nem mondtam meg neki, mert ne egy gyereket kérdezzen a felnőttek dolgáról.
Végül nagyapámról és a házunkról is kérdezett. Sokat. Miközben válaszolgattam neki, egy füzetben kipipálta a kockákat: hol balra, hol jobbra. A nyomtatott szöveg túl apró betűs volt, hogy elolvassam, de azt láttam, amit a végére írt: „kiegyensúlyozott, átlag feletti intelligenciájú”. Elgondolkodott, a vállamra nézett, végig a karomon a kezemig, és azt írta: „korához képest kimagaslóan fejlett fizikailag”.
Letette a tollát, és a szemembe nézett.
Vannak helyek, ahol sok más gyerek is van, olyanok, mint te. Ahol lakhatsz és új barátokat szerezhetsz. Azonban azt is látjuk, hogy a nagyapádnál megfelelő helyed lenne. Mondd, szeretnéd, ha…
Nem tetszett, hogy többes számban beszélt. Mintha sokan álltak volna mögötte láthatatlanul, akik nem kedvesek. Félbeszakítottam.
Szeretem nagyapát. Ő nekem olyan, mint a fának a gyökér, meg aztán ilyenkor nyáron segítenem kell neki a szőlőt gondozni.
Emlékszem, milyen tiszta rózsaszínű volt a nyelve hegye, amikor megnyalta az ajkát.
Azt felelte, értem, mire csak némán mosolyogtam rá, ő visszamosolygott, meg akarta simogatni a fejemet, és nem tudom, milyen magyarázatot talált rá magában, amikor vadul elkaptam a fejemet a keze elől – anya ott figyelt a sarokból, és nem akartam, hogy rosszul érezze magát, amiért ez a néni is hozzám akar érni. Valami okosságot mégis kitalálhatott, mert nagyapámnál maradhattam Murnán. Nem tudom, nagyapám megköszönte-e neki. Remélem, igen, mert így legalább nem csak az öreg korcs volt vele, amikor elvitte a szívroham.
Máig hálás vagyok annak a nőnek, hogy a megfelelő kockát pipálta ki. Mostanra, majdnem huszonöt évvel később, már biztos aszott és öreg. Mégis, ha most ráakadnék valamelyik oldalon, megdicsérném az okos barna szemét, a kedves tekintetét, és valami parfümöt is ajándékoznék neki, vagy virágot, ami illik hozzá – mindent megtennék, amit tehetek, hogy megháláljam, amiért nem küldött intézetbe.
Meglazítom a nyakkendőmet. Fáradt vagyok, kutyafáradt. Haza kéne mennem végre.
Megnézem a telefont: három újabb üzenet Évától. Két másik is jött, gondolom olyanoktól, akikkel pár napja üzengetünk egymásnak. Komolytalanok. Mostanában nem akadt senki, akinek valamije feledtetné anyát. Visszadobom az üres ülésre.
Senkivel nem leszel olyan boldog, mint velem, kisfiam.
Az anyósülés felé fordulok. Már nem vagyok gyerek, anya, gondolom. Nem egy Opel Kadettben ülök, és azóta Monte Carlót is láttam. Nem akkora szám. A kaszinóban buktam száz eurót, a bárban tíz euró volt egy kávé. Ennyit bőven megért, hogy többet ne vágyjak oda.
Hangosan szólok anyához.
Még kacsolom a szőlőt, anya. Nyissz-nyissz! Különben rossz lesz a szüret, az pedig nem tréfadolog!
Egyszer majd ő sem fog többé hiányozni.
Kiteszem balra az indexet, az X6-os meglódul, a mögöttem jövő audis beenged – jó fiú lehet, tudja a helyét a táplálékláncban –, a leállásjelzővel nagylelkűen rávillantok egy köszönömöt, visszasorolok a forgalomba.