Új pályázat a Szófán

Bugacon, az Alföld szívében, ahol már csak porördögök kergetik egymást a pusztán, minden évben megrendezésre került a Kurultaj.

Szárny nélküli kapu nyelte el az Ősök napjára érkező tömeget, mindenkit befogadott. A bejárat melletti szabad területen elkerítették a szállásrészt egy sor derékmagas nádkerítéssel. A folyóvíz és áram nélküli tábor fehér jurtáit póznára tűzött zászlóval vagy lószőrrel különböztették meg egymástól. A jurták tövében a rendezvény résztvevői és kísérőik hűsöltek holdsarlónyi árnyékban.

A hagyományokról eszembe jutott a kézműves tábor, ahová gyerekként nyaranta jártam. Nem csoda, hogy első utam a füves terület legtávolabbi részén felállított vásártérre vezetett. A talaj szárazra szikkadt a rekkenő hőségben, így néhány lépés után homok sercegett a sportszandálomban, mégsem bántam a választásom, hiszen cserébe a kellemetlenségért meleg szellő simogatta a lábfejem. Ugyan néha befurakodott a talpam alá egy-egy apró bogáncs, ami odafigyelésre késztetett, csakhogy a lábam repített a vásárra.

Önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám, amikor feltűntek előttem a népies fehér és kékfestő blúzok, a fafaragó mester díszesen megmunkált üdvözlő táblái, a tűzzománc ékszerek. Végig futtattam ujjam a virágmintás medálokon, ám hamar elkaptam a kezem – a felhevült fém égetett a délelőtti forróságban. Szerencsére hoztam kalapot. Nem voltam egyedül, a legtöbb vendég osztozott előrelátásomban, így ki babos fejkendővel, ki az alkalomhoz illő natúr színű pólóban és kalapban válogatott a portékák között.

A sorok közt juhászlegény ült egy lapos kövön, s furulyán játszott egy ismerős dallamot – hogy általános iskolában tanultam, vagy régebbi-e az emlék, nem tudtam felidézni.

A következő sorban felpezsdült a vérem: ajzatlan íjak, fa és karbonszálas nyílvesszők vártak gazdájukra. Volt ott szarvas mintájú, bőrmarkolatú, rövidebb és hosszabb reflexíj. Egy közepes méretű, fűzöld darab nem eresztett. Hozzá léptem, tisztelettel leemeltem az állványról, és amint megragadtam a markolatát, bevillant a magasfüvű végtelen sztyeppe, lovasok kurjantása, izgatott vágta a szarvasok után. Még az izzadsággal keveredő édes fű illatát is éreztem.

Visszahelyeztem az íjat az állványra, és erősen behunytam a szemem. Még mindig hallottam a kurjantgatást, ezért körbenéztem. A karámból éppen ekkor tartott hat lovas a főtér felé, hőségtől megbokrosodott állataikat zabolázták ilyen hangosan.

Arrébb bőrműves kínálta áruját nyugodt derűvel – a széles karkötőket finoman kimetszett rózsák, tulipánok és százszorszépek díszítették, volt köztük napsárga, pipacspiros, vízkék is. Utóbbi megragadta a figyelmem, ezért felpattintottam fehér csuklómra és kedvtelve szemléltem azon morfondírozva, hogy melyik felsőmhöz passzol, vagy esetleg jobb volna venni hozzá egy új blúzt? Forgattam a fényben a karom, egyszer csak egy napcserzette csukló rémlett fel a karom helyén, amit rézveretes bőrkarkötők díszítettek.

Megráztam a fejem, majd gyorsan megvettem az ékszert, és az étkező részleg felé vettem az irányt. A nagy melegben nyilván megéheztem, ezért látok nem létező dolgokat.

A félkörben felállított bódék szürkemarha pörkölttől a vegán salátákon át a mustár-kolbász párosításig széles választékot kínáltak, a szabad téren keveredő illatoktól összefutott a nyál a számban. Fülemben dobolt a vérem az éhségtől, ezért a marhapörkölt mellett döntöttem kovászosuborkával, és a déli meleg elől letelepedtem a piros textillel árnyékolt hosszú faasztalokhoz. Éhes darazsak döngicsélték körül műanyag tányérom, ezért a zavartalan ebéd érdekében megosztottam velük egy kocka húst, és lassú falatozás közben figyeltem a munkájukat. Csakhogy a fülem még mindig dübörgött. Elővettem a programot a hátizsákomból. Végigfutottam a színpad műsorát, hiszen ez esett közel az asztalokhoz és íme: Fehér Holló Öskü és együttese dobolt sámánzenét, ez kúszott távolról a tudatomba. Most, hogy figyeltem rájuk, a szívem felvette a megnyugtató ritmust. Az énekesek régi időkben elköltött békés vacsorákról, pattogó tábortűzről és örök szerelemről regéltek olyan átélhető képekben, mintha magam is velük énekeltem, ettem és szerettem volna. Sajnáltam, amikor vége lett a műsornak, ugyanakkor hálát adtam, amiért előadásuk által egy rövid időre összefonódtunk.

Összeszedtem a holmimat, és kalappal a fejemen elindultam a főtér irányába. A homokos-bogáncsos terepen észrevettem, hogy lábamat már fekete por borítja. Sebaj, legalább biztosan nem ég le.

A fehér sportsátorból birkózók tompa puffanása és zajos drukkolás hallatszott, a vele szemben felállított fa árnyékoló alatt ujgurok játszottak ügyességi játékot két csoportra osztva egy szőnyegen. Elmélyedve szuggerálták, hogy társuk vajon eltalálja-e a két méterre felállított figurákat, vagy elhibázza a dobást.

– Sikerül.

– Á, kijött a gyakorlatból, hónapok óta nem játszott – tűnődtek egymás közt a nyelvükön. Felszaladt a szemöldököm. Tovább füleltem, de már nem értettem a beszédüket. Az is lehet, hogy a nagy melegben magam költöttem az elfogadható párbeszédet.

Hangosbemondóban hirdették, hogy a Magyarok bejövetele fantázianevű felvonulás és az azt követő seregszemle fél óra múlva veszi kezdetét. Ittam hát a kulacsomból egy langyos korty vizet, és nekivágtam a poros úton a főtérnek.

A vizezett füvű terület körül dombot emeltek, és textil árnyékolóval ellátott padsorokat helyeztek ki. Itt természetesen csak annak jutott hely, aki a rendezvény kezdetére megérkezett, és azóta el sem mozdult. Hátulról kerültem meg a nézőteret, elhaladtam egy rovásírással teleírt kőoszlop, valamint az antropológiai kiállítást őrző Attila sátra mellett, ami valójában egy bálteremnyi fekete jurta, a világon a legnagyobb.

Megérkeztem a bemondóval átellenes területre, a nézőtér mellé, ahol egy kifeszített madzag jelezte a küzdőtér határát. Itt terítettem le a plédem, a többi látogató példáját követve bekucorodtam az esernyőm alá, s epedve vártam, hogy a kék égen bodorodó bárányfelhők hűsítő árnyékot hozzanak. Őseink is ugyanezt az eget fürkészték, és valószínűleg ugyanúgy értékelték a felhőket.

Immár negyven fokos hőségben a tücskök kedve is elment a ciripeléstől, tikkadtan várták a tapintható izgatottság okát. Zsizsegett a tömeg: itt-ott felkacagtak, vizes kendővel és legyezővel hűsítették magukat, ám egyetlen panaszszó sem hallatszott. Mire is volna az jó? Attól nem lesz hűvösebb – okította egy néni az unokáját.

Lélekemelő tárogatózene szólt a hangszórókból, amíg felkészültek a lovasok a honfoglalás megidézésére. Állatok fanyar illatát hozta felém a lusta szellő. Az égen egy sólyom szállt keresztül. Dübörgött a talaj, a tücskök megugrottak, és a körülöttem ülő nézők izgatottan felkeltek a helyükről, nyakukat nyújtogatva várták a háromnapos ünnep fennkölt látványosságát.

Porból sejlett elő a lovascsapat kontúrtalan alakja. Kipislogtam szememből a felvert homokot, torokköszörüléssel elűztem a kaparó érzést, és szívemet forróság töltötte el. Hát eljött a pillanat! Száznál is több lovas sorakozott fel, hogy lelki főhajtással megemlékezzenek eleinkről. Szedett-vedett népségnek tűntek: a csikósok bő ujjú fehér ingétől kezdve a soklemezes bőrpáncélon át a középkori sodronyingig minden korszak képviseltette magát. Igazi történelmi utazás volt ez kis csoportokban, gyors egymásutánban. A délceg lovasokat fekete bivalyos szekér követte. Ujjaim alatt éreztem sörteszerű szőrüket, feszülő izmaikat, ahogy széles hátukon ülve feltűnt előttem a szélfútta hágó.

Az emlékre kirázott a hideg, pedig kemenceforróság vett körül; sosem ültem bivalyon, lovon is csak egyszer.

A körülöttem állók megindultak, kényelmes tempóban sétáltak a hegyen, ki lovát vezette, ki gyermekét hozta a hátán. Egyszer csak megálltak. Előttünk zöld síkság, lankás dombok terültek el, amiket csillogó folyók öleltek körbe. Egyetlen szó jutott eszembe: otthon.

– Milyen kár, hogy ezt nem látja mindenki! – sóhajtottam fel.

– A fa gyökerét sem látja senki. Az a lényeg, hogy erősen tartson – felelt a mellettem álló férfi. Ruhájában nem különbözött a hagyományőrzőktől, drapp fejpántot, turult ábrázoló felsőt és kényelmes vászonnadrágot viselt, a kisugárzásából mégis tudtam, hogy sámán. Ő rám mosolygott, majd állával a felvonulás felé intett, ahol a lovasok épp vágtára fogták lovaikat. Megfeszülő izmaik és a minden eddiginél hangosabb robaj még a legpilledtebb néző arcát is pírba vonta. Izgatottan fordultam a sámán felé, szerettem volna kérdezni a honfoglalókról, de ő már eltűnt mellőlem, csak a plédemen hagyott egy kicsi életfát. Bőrszíjánál fogva felemeltem az ezüst ékszert. A kerek medálon részletgazdag igényességgel mintázták meg a lombkoronát, ezúttal viszont sokkal jobban lenyűgözött a fa ugyanakkora gyökérzete.

Őseink tudták: jövő és múlt egymásba fonódva alkotja a népet.