Új pályázat a Szófán

Utazom. Az ég tiszta, a nap süt. A reptér zsúfolt. Az emberek vidámak, zajosak, idegesek. A fülhallgatóból üvöltő zenén át is hallom. Belém kapaszkodnak a szavaik. Ki akarom zárni őket. Csak lassan sikerül.

Sorban állok. Útlevelem a kezemben, beszállókártyám a telefonon. Várok. A tömeg morajlása, mint a tenger zúgása. A levegőben virágillat és vibráló izgatottság.

A vasmadár gyomrából nézem a betont. Hullámzik a hőségben. Nézem a sztyuik mozdulatait. Komolyak. Én mégis mosolygok rajtuk. Ha baj történne, a pánik úgyis tisztára mosná az agyamat. Kisöpörne minden gondolatot, minden emléket. Úgyhogy mosolygok. És imádkozom.

A gép a zene ritmusára gördül. Véletlen. Elmerít az élmény. Az épületek és a csenevész fák egyre gyorsabban szaladnak. És amikor az üstdob nagyot szól a fülemben, a több tonnányi szerkezet a levegőbe emelkedik. Az ülésbe préselődöm. Mélyeket lélegzem, hogy ne szédüljek. Ferdén áll az ablakon túl a város. A Duna is majd kicsordul medréből. Száguldunk egyre feljebb és feljebb.

Miután a piros lámpa kialszik, kávéval, nasival, szendvicsekkel teli kocsikkal ismét feltűnnek a sztyuik. Kártyával fizetek a csokiért. Több ezer méterrel a föld felett. A zacskók zörgése, sörök pisszenése elvegyül a morajlással.

Nézem alattunk a tájat, az eget. Mintha egy isteni amőba részesei lennénk. Repülőgépek ikszelik a habgömb felhőket. Vajon ki nyer? Ma.

Az ég kékjét a tenger zöldje váltja. Mezők, városok, házak és fák közelednek. Az öv szorítja a gyomromat. Szédülök. Nem bírom a leszállást. Nem segít, ha mélyeket lélegzem.

Kiszállás előtt elteszem a fülest. A kis svéd reptér csendes. Az emberek vidámak, kedvesek, izgatottak. Az ég tiszta, a nap süt. A telefonom azonnal kapcsolódik, megérkezett.

A busz ablakából nézem a végtelen repce mezőket. Mögöttük a tenger.

És az a part, az a móló, amit egy képen láttam három hónapja. És tudtam, hogy meg fogom találni. Állok a deszkákon. A part üres. A tenger, a szél és én vagyunk. Hullámok mossák a lábamat. Sirályok érkeznek rikoltva. Megérkeztem magamhoz. Utazom.

Utazom. Vonatról le, metróra fel. Átsiklom a város alatt. Elképzelem a felettünk folyton lüktető tömeget. Irigykedem a hátizsákosokra, akik már célba értek. Elképzelem, hogy milyen lenne, ha én is. De rám még vár kétszázharminc kilométer. Több, mint ezer az oda-vissza. Minden hónap harmadik szombatjának hajnalán reménnyel telve indulok. Hogy vasárnap este csüggedten érjek vissza. Hol az oda, hol a vissza? Elmélázom és majdnem fent maradok a Deákon. Hatalmas válltáskámmal átpréselem magam a vigyázat az ajtók csukódnak felszólításon.

Elérem a csatlakozást. Csak arra van időm, hogy lehuppanjak. Ma szerencsém volt. Sikerült helyjegyet vennem. Ma nem kell fél lábon állnom. Másfél óráig. Fürtökben lógunk a vonaton. Mentesítő vagonok mégsincsenek. Nem vagyunk kifizetődők a diákjegyeinkkel. Nézem a vidám társaságokat. Akiknek mindegy, hogy ülnek-e vagy állnak. Akik boldogan mesélnek a hétvégi kalandjaikról. Akiknek vannak hétvégi kalandjaik. Kezek fonódnak össze a folyosók sötétjében. A walkmanból üvölt a zene. A Paradicsom meghódítása. A kerekek ugyanabban a pillanatban gördülnek ki a Nyugatiból, mikor a fura zajok után felcsendülnek az első zenei hangok. Jegyzetek, könyvek elő. Mögéjük temetkezem Szegedig. Utazom.

Utazom. Kamasz zsivajunk elnyomja a valóságot. A busz lerohad az osztállyal a hátán. A puszta közepén. Tikkasztó nyárban. Légkondi nincs. Az ablakon gyűrött újságok ragtapasszal, álmos fejekkel támasztva. Hátul vidám kacagások, elöl nagy hallgatások. Egy gitár is előkerül. Énekelünk. Beszélgetünk. Megváltjuk a világot. Naponta többször. Utazunk.

A vonat koszos és zsúfolt. A műbőr ülésekről cuppanva válik el izzadt combunk. Nevetünk rajta. A Bakony alagútjaiban kiabálunk, ahogy a torkunkon kifér. Riasztjuk a rossz szellemeket. És nem valljuk be, hogy félünk. Mikor elunjuk, eszünk. A zsemlékben téliszalámi, paprika. Mindenkiében. Különbség csak abban van, hogy teát, vizet, narancsos vagy mandarinos Olympost csomagoltak nekünk. Magunknak. A mandarinosokra irigykedem. Csehszlovák kulacsomban langyos víz lötyög. Megigéz az aranyszínű gyümölcslé. Nyolc éven keresztül próbálom valamire elcserélni. Nyolc éve nem válik meg tőle senki. Mire a különvonatnyi úttörőcsapat eléri a forrást, minden palack üres. Újratöltés. Nóta indul, egy két há’… és vidámak vagyunk, mintamókusfennafán. Utazom.

Utazom. És nem értem az okát. Ő kint akar tudni. Én maradnék bent. A melegben. Ringatózva a vízben, a sötétben. Hallom a szívveréseinket. Az enyém kettőt dobban, míg az övé egyet. Ordításunk fájdalmas. Az agyam a koponyámhoz préselődik. Hányingerem van. Szédülök. A sikoly nem segít. Aztán már nem hallom a szívveréseinket. Hideg van. Zaj van. Félek. A fény áthatol csukott szemhéjamon. Valami véget ért. Valami elkezdődik. Utazom.